«Látnom kell, különben megőrülök» — suttogta Eszter
Kínzó álom, gyönyörű és veszélyes vágy.
— Nem festesz valami jól mostanában. Már megint nem tudtál aludni? – kérdezte aggodalmasan Réka.
— Ugyan, semmiség… Még elmondani is kínos. A végén még azt hiszed, megőrültem – vallotta be Eszter, és zavartan elmosolyodott.
Pedig korántsem volt apróság. Már két hete ugyanaz az álom tért vissza hozzá éjszakáról éjszakára. Mindig ugyanaz, mintha valaki újra és újra lejátszaná benne ugyanazt a jelenetet. Ráadásul minden reggel úgy ébredt, mintha kifacsarták volna: ólmos fáradtság nehezedett rá, mintha alvás közben valami kiszívta volna belőle az életerőt.
— Ugyan már! Gyerekkorunk óta ismerjük egymást. Tényleg azt hiszed, bolondnak néznélek? – Réka játékosan a halántékához pöccintette az ujját, ezzel is bátorítva, hogy folytassa.
— Az az egész annyira különös… De ne nevess ki, jó? Azt álmodom, hogy van egy férfi az életemben. Olyan, mintha régóta ismernénk egymást, sőt… mintha a férjem lenne. Csakhogy ez kizárólag az álomban létezik, érted?
