«Látnom kell, különben megőrülök» — suttogta Eszter
Kínzó álom, gyönyörű és veszélyes vágy.
— Nem festesz valami jól mostanában. Már megint nem tudtál aludni? – kérdezte aggodalmasan Réka.
— Ugyan, semmiség… Még elmondani is kínos. A végén még azt hiszed, megőrültem – vallotta be Eszter, és zavartan elmosolyodott.
Pedig korántsem volt apróság. Már két hete ugyanaz az álom tért vissza hozzá éjszakáról éjszakára. Mindig ugyanaz, mintha valaki újra és újra lejátszaná benne ugyanazt a jelenetet. Ráadásul minden reggel úgy ébredt, mintha kifacsarták volna: ólmos fáradtság nehezedett rá, mintha alvás közben valami kiszívta volna belőle az életerőt.
— Ugyan már! Gyerekkorunk óta ismerjük egymást. Tényleg azt hiszed, bolondnak néznélek? – Réka játékosan a halántékához pöccintette az ujját, ezzel is bátorítva, hogy folytassa.
— Az az egész annyira különös… De ne nevess ki, jó? Azt álmodom, hogy van egy férfi az életemben. Olyan, mintha régóta ismernénk egymást, sőt… mintha a férjem lenne. Csakhogy ez kizárólag az álomban létezik, érted?
— Hát, ezen nincs mit csodálkozni – kuncogott fel Réka. – Annyit dolgozol, és olyan régóta egyedül vagy, hogy már csak álmodban jelennek meg a normális pasik. Bocs, tudom, nem vicces… de ez simán lehet a kimerültségtől.
Igaza volt. Az elmúlt fél évben Eszter gyakorlatilag beköltözött a munkahelyére. Előfordult, hogy bent is aludt, csak hogy ne menjen el idő az utazásra. A felszabaduló órákat újabb és újabb projektek lezárására fordította. Párkapcsolata pedig nem volt. Mégis, az álomban volt valami, ami túlmutatott a hétköznapi fáradtságon. Hogyan lehetséges, hogy ugyanaz az ember jelenjen meg ilyen következetesen, hosszú időn át?
— Figyelj, Réka, ha egyszer álmodnám, vagy legfeljebb kétszer, legyintenék rá. De ez minden egyes éjjel megtörténik! Olyan, mintha átlépnék egy másik valóságba, ahol együtt élek a tökéletes férfival… Ilyennel még sosem találkoztam. És minden annyira élethű, hogy amikor hajnalban felébredek, csalódottság önt el, amiért itt vagyok, nem ott. Lehet, hogy tényleg valami idegi kimerültség? Ahogy mondtad… krónikus fáradtság?
— Egyszer olvastam egy könyvben, még régen, hogy az álmok a valóság tükröződései – felelte Réka elgondolkodva. – Talán láttad valahol azt a fickót. Egy filmben, az utcán, bárhol. Az agyad túlterhelt a sok munkától, eltárolta az arcát, most pedig újra meg újra levetíti neked ezt az éjszakai filmet. Szerintem ideje lenne szabadságra menned.
— Lehet benne valami… de én már belefáradtam ebbe az egészbe – sóhajtott Eszter. – Olyan közöny telepszik rám napközben, hogy alig bírom lerázni. Nem tudom kiverni a fejemből. Folyton visszapörgetem az álombeli jeleneteket, és minden idegen arcban őt keresem. Emlékszem a hangjára, az illatára, arra, hogyan fogta a kezem. Annyira valóságos, mintha tényleg itt ült volna mellettem, pont úgy, ahogy most te.
A kimondott szavak után csend telepedett közéjük, és a beszélgetés súlya még sokáig ott vibrált a levegőben.
Nehéz volt beismernie, hogy harminckét évesen még mindig nem talált rá arra a kapcsolatra, amelyben igazán otthon érezhette volna magát. Akárhány férfival is hozta össze az élet, egyik sem bizonyult annak, akit keresett. Réka ezt aligha érthette. Ő és Benedek még a gimnáziumi padban szerettek egymásba; azóta két gyereket nevelnek, már kifizették a lakáshitelt, kutyát tartanak, hétvégi házat építenek, és a harmadik babát tervezgetik. Kívülről nézve tökéletes, irigylésre méltó harmónia lengte körül őket.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz