Eszter ezzel szemben soha nem élte át azt az elsöprő, mindent felforgató szerelmet. Voltak randik, rövidebb-hosszabb próbálkozások, de valahogy mindig hamar kifulladtak. És ami a legkülönösebb: amikor véget értek, nem érzett valódi fájdalmat. Egyszerűen tudta, hogy nem az igazi. Akadt olyan férfi is, aki újévkor, a céges ünnepségen térdre ereszkedve húzott elő gyűrűt, és a kollégák előtt hangosan kijelentette, hogy komolyan gondolja vele a jövőt. A meghatódottság helyett zavar fogta el, mégis igent mondott – inkább udvariasságból, hogy ne alázza meg őt mindenki előtt. Később azonban bevallotta, hogy csak szerepet játszott. A férfi keserű kifakadása még most is visszhangzott a fülében: hogy ilyen hozzáállással öregkorára sem lesz mellette senki, még egy pohár vizet sem visz majd neki senki. Részegen tántorgott el azon az estén, és nem sokkal utána a munkahelyét is otthagyta.

„Egyedül maradsz” – mondogatta magának Eszter sokáig, míg végül eldöntötte, hogy felhagy a párkereséssel. Ha nem megy, hát másba fekteti az energiáját. Ekkor kezdődtek az álmok. Egymást követték, szinte sorozatlövésként érkeztek éjszakáról éjszakára. És ő beleszeretett valakibe, akit az elméje teremtett meg – vagy legalábbis ezt hitte.

Két nappal később hideg verejtékben ébredt. Az álombeli férfi közölte vele, hogy többé nem találkozhatnak, és búcsút akar venni tőle. Azt mondta, este hatkor várja a szegedi Dóm téren, a Fogadalmi templom előtt. A jelenet azonban hirtelen félbeszakadt: megszólalt a telefon. A vonal túlsó végén Réka aggódó hangja hallatszott, miközben Eszter zokogva próbálta összeszedni magát.

– Eszter, térj már észhez! Miféle találka egy téren egy álombéli férfival? Túl sok romantikus regényt olvastál? – csattant fel, de érződött rajta az aggodalom. – Ez kimerültség, semmi több. Azonnal vegyél ki pár szabadnapot, mert teljesen kikészülsz!

– Nem, Réka, ez nem csak idegesség… túlságosan életszerű minden – suttogta Eszter. – Elmegyek oda. Látnom kell, különben tényleg megőrülök.

A barátnője nagyot sóhajtott. – Rendben. Menj el arra a térre, várd meg a képzeletbeli hercegedet. De utána egyenesen hozzám jössz. Ma nálunk alszol. A gyerekek épp a nagymamához készülnek a hétvégére, úgyhogy csak mi ketten leszünk otthon.

– Benedek úgysem bánja – folytatta Réka könnyed hangon. – Eszik pár falatot, aztán ledől aludni, mi pedig végre kicsit kiszakadunk a hétköznapokból. Bort bontunk, kibeszéljük az életet. Ha az álombéli vőlegényed úgy döntött, hogy faképnél hagy, akkor méltósággal elbúcsúztatjuk. Ahogy az igazi nők szokták! – próbálta tréfára venni a dolgot.

Eszter azonban képtelen volt nevetni. Találkozóra menni valakivel, aki csupán az álmaiban létezik… Ha ezt bárkinek elmesélné, mentőt hívnának rá.

Pontban hat órakor már a téren állt, a hatalmas oszlop tövében. Turisták és bámészkodók hömpölyögtek körülötte, az ég beborult, és apró szemerkélés kezdődött. A hideg lassan átkúszott a kabátján. Teljes őrültség volt itt várakozni egy férfira, aki csak az éjszakáiban létezett. Minden arra járó arcban őt kereste, de hiába.