«Azért, mert az vagyok» — anyja higgadt bejelentése
Szánalmas a felelőtlenséged, de még van remény
Márk már jó ideje nem járt otthon. Az egyetem első két esztendejében, amikor egy másik városban tanult, még hazalátogatott a szünetekben. Az édesanyja ilyenkor szó szerint elhalmozta minden földi jóval: az asztal roskadozott a kedvenceitől, sütemények, sültek, házias fogások követték egymást. Néhány nap alatt kipihente magát és jóllakott, de három-négy nap múltán elfogta a nyugtalanság. A régi barátok szétszéledtek, mindenki a maga útját járta, a kisváros pedig túl ismerős volt számára.
Az utcákat, tereket, még a fákat is kívülről fújta; pár óra alatt be lehetett járni az egészet. Egy hét sem telt bele, és már úgy érezte, megfullad az unalomtól. Hiába kérlelte az anyja, hogy maradjon még legalább néhány nappal tovább, Márk mindig kitalált valamilyen sürgős, de valójában nem létező teendőt, és visszautazott a nyüzsgő nagyvárosba. Ott pezsgés volt, zaj, lehetőségek – és új barátok is akadtak bőven. A szülőváros ezzel szemben ízetlennek és szürkének tűnt számára.
Harmadéves korában esti munkát vállalt egy gyorsétteremben. Zárásig dolgozott, épp akkor, amikor a fiatalok ellepték a helyet. Fárasztó volt, de élvezte a pörgést. Ráadásul a fizetés jól jött, mert ösztöndíjból nem lehetett megélni. Büszkén utasította vissza az anyai támogatást. Az édesanyja gyakran hívta, könyörgött, hogy legalább karácsonykor menjen haza. Márk megígérte, bár tudta, hogy az ünnepi időszak a legforgalmasabb a vendéglátásban.