«Azért, mert az vagyok» — anyja higgadt bejelentése
Szánalmas a felelőtlenséged, de még van remény
Márk már jó ideje nem járt otthon. Az egyetem első két esztendejében, amikor egy másik városban tanult, még hazalátogatott a szünetekben. Az édesanyja ilyenkor szó szerint elhalmozta minden földi jóval: az asztal roskadozott a kedvenceitől, sütemények, sültek, házias fogások követték egymást. Néhány nap alatt kipihente magát és jóllakott, de három-négy nap múltán elfogta a nyugtalanság. A régi barátok szétszéledtek, mindenki a maga útját járta, a kisváros pedig túl ismerős volt számára.
Az utcákat, tereket, még a fákat is kívülről fújta; pár óra alatt be lehetett járni az egészet. Egy hét sem telt bele, és már úgy érezte, megfullad az unalomtól. Hiába kérlelte az anyja, hogy maradjon még legalább néhány nappal tovább, Márk mindig kitalált valamilyen sürgős, de valójában nem létező teendőt, és visszautazott a nyüzsgő nagyvárosba. Ott pezsgés volt, zaj, lehetőségek – és új barátok is akadtak bőven. A szülőváros ezzel szemben ízetlennek és szürkének tűnt számára.
Harmadéves korában esti munkát vállalt egy gyorsétteremben. Zárásig dolgozott, épp akkor, amikor a fiatalok ellepték a helyet. Fárasztó volt, de élvezte a pörgést. Ráadásul a fizetés jól jött, mert ösztöndíjból nem lehetett megélni. Büszkén utasította vissza az anyai támogatást. Az édesanyja gyakran hívta, könyörgött, hogy legalább karácsonykor menjen haza. Márk megígérte, bár tudta, hogy az ünnepi időszak a legforgalmasabb a vendéglátásban.
Az új év kezdetével folytatódtak az egyetemi órák, a hazautat pedig a nyárra halasztotta. Amikor azonban elérkezett a vakáció, teljes állásban kezdett dolgozni. A nagyvárosi élet sodrása magával ragadta, a hónapok észrevétlenül teltek. Mire feleszmélt, már a diplomáját szorongatta. A csoporttársakkal napokig ünnepeltek – tudták, hogy ki tudja, mikor látják egymást újra.
Ekkor egy barátja váratlan ajánlattal állt elő: menjenek ki Törökországba dolgozni.
– Gyere velem! Pont rád van szükségük. Most azonnal döntened kell, hogy időben elintézzük a papírokat. A srác, akivel eredetileg mentem volna, visszamondta – gyereke lesz, nősülni készül. Egyéves szerződésről van szó. Az angolod rendben van, a törököt majd felszeded. Most kell világot látni, amíg fiatalok vagyunk. Később jön a munka, a házasság, a gyerekek, és örülünk, ha háromévente kijutunk egy hétre külföldre – énekelte hamisan nevetve.
Márk végül beadta a derekát. Következtek a rohanós napok: orvosi vizsgálatok, igazolások, iratok intézése. Indulás előtt felhívta az édesanyját, és bűntudatosan megígérte, hogy egy év múlva hazatér, és akkor majd hosszabb időt is otthon tölt.
– Egy teljes évre elmész? Legalább egy napra ugorj haza! Már az arcodat is elfelejtem lassan – kérlelte az anyja.
– Ne haragudj, holnap indul a gépem, a jegy már nálam van. Nem hagyhatom cserben a céget és a barátomat. Szeretlek, és jelentkezem majd – búcsúzott el sietve.
Törökországban a szállodán belül laktak, ott étkeztek, így keveset költöttek, inkább félretettek. Szinte minden munkakört kipróbáltak, és fegyelmezett tempót diktáltak: a legkisebb hibáért is büntetés járt. Mégis, Márk élvezte a kihívást.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz