Gabriellát váratlan megkönnyebbülés öntötte el. Mintha napok óta először kapott volna levegőt igazán. Rájött, hogy saját félelmei szorították sarokba.

Másnap reggel, amikor indulni készültek, összefutott egy ismerőssel a lépcsőházban. Rákérdezett Emese Szergejevnára. A válasz hideg zuhanyként érte: az idős hölgy egy hete elhunyt.

Gabriella elsápadt. Amint beültek az autóba, remegő hangon fordult Gergőhöz:

– Hogy történhetett ez? Tegnap még beszéltem vele…

Gergő komoran az útra figyelt.

– Sok rosszal találkozik az ember – mondta csendesen. – De néha vannak megmagyarázhatatlan dolgok is. Mintha valaki előre jelezné, mire készüljünk. Nehéz időket élünk, de bármi történik, emberségesnek kell maradnunk.

Amikor megérkeztek, Nóra már az ajtóban várta őket.

– Anya, eldöntöttem – mondta határozottan. – Hazaviszem a kislányomat. Biztos vagyok benne, hogy rendben lesz. Ne próbáljatok lebeszélni.

Gergő elmosolyodott.

– Jól döntöttél. Fiatal vagy még, de bölcsen határoztál. Minden rendbe jön, meglátod.

Közben Márkot átszállították a városi kórházba, ahol hamarosan teljesen felépült. Nem sokkal később összeházasodtak Nórával, és a kislány a Lilla nevet kapta. Márk ugyanis még a születése előtt különös álmot látott róla – és úgy érezte, a gyermek érkezése mentette meg az életét.

Az életben semmi sem történik véletlenül. Minden esemény a maga idejében és helyén érkezik. A történések láthatatlan szálakon kapcsolódnak egymáshoz, és amikor nem tudjuk, merre induljunk, valahonnan mindig kapunk egy jelzést. Talán attól, aki az emberi sorsokat és a világ rendjét igazgatja. Ki mástól is érkezhetnének ezek a halk, mégis egyértelmű útmutatások…