«Szinte látom magam előtt az idilli családi képet» — Réka ingerülten
Kegyetlen és igazságtalan a családi elvárás.
– Tessék? Azt mondod, ott lesz az exfeleséged is a gyerekekkel együtt? – Réka annyira megdöbbent, hogy a másik szemére már fel sem vitte a festéket. – Mégis miért gondolták a szüleid, hogy ez jó ötlet?
– Azért, mert a házassági évfordulójukat ünneplik – magyarázkodott Márk kissé feszengve. – Anyu ragaszkodott hozzá, hogy az unokák is ott legyenek. Ha pedig a fiúk jönnek, Esztert sem hagyhatták ki.
– Hát ez nagyszerű – csattant fel Réka ingerülten. – Szinte látom magam előtt az idilli családi képet: mindenki együtt, mint régen, és én, mint felesleges kellék a sarokban.
– Ugyan már, ne dramatizáld túl – nevetett Márk. – A szüleimnek még idő kell, hogy megszokjanak minket. És Leventét meg Benedeket imádják, ez természetes.
Két éve éltek együtt, de Rékának gyakran az volt az érzése, hogy Krisztina szemében még mindig az első meny számít az igazinak. Legalábbis erre utalt, hogy Eszter neve állandóan szóba került.
– Vegyünk ajándékot Eszternek és a fiúknak karácsonyra. Küldjünk nekik a nyaralóból befőttet. Jövő hétvégén ugorjunk át az unokákhoz – hangzottak el rendszeresen Krisztina javaslatai.
Réka ettől szinte forrt belül. Néha az a gyanúja támadt, hogy az anyósa titkon abban reménykedik, újra összeboronálhatja Márkot az első feleségével, és ezért viszonyul hozzá hűvösebben. Pedig amikor ő és Márk közelebb kerültek egymáshoz, a férfi már válófélben volt. A gyerekek közös felügyeletéről megegyeztek, de a fiúk az anyjukkal maradtak. Réka tisztában volt vele, hogy Márk rendszeresen fizet gyerektartást, sőt időnként külön is támogatja őket, de ezt sosem tekintette problémának. Harmincon túl jártak mindketten, mindkettőjüknek volt múltja. Csakhogy Réka a saját exférjével soha nem találkozott többé; a férfi egy fiatal nővel a fővárosba költözött, és eltűnt az életéből. Ezzel szemben Eszter erényeiről folyton dicshimnuszokat kellett hallgatnia.
– Az a drága Eszter! Micsoda háziasszony, példás anya és gondos feleség volt – áradozott Krisztina családi összejöveteleken a rokonok előtt.
– Neked aztán szerencséd van a menyeiddel – jegyezte meg ilyenkor valaki. – Az első is tökéletes volt, és a másodikra sem lehet panasz.
– Igen, valóban – felelte Krisztina sokatmondó nyugalommal.
– És szerinted hogyan viselkedjek egész este a volt feleséged társaságában? – kérdezte Réka kétségbeesetten. – Csevegjek vele divatról, receptekről meg az időjárásról?
– Nem is kötelező végig mellette ülnöd – próbálta csillapítani Márk. – Ha akarsz, csak udvariasan köszönsz, és kész.
– Nem muszáj egész este beszélgetned vele – mondta Márk higgadtan. – Több mint húszan leszünk a vacsorán, egy udvarias köszönés bőven elegendő. Ráadásul a fiúk úgysem bírják sokáig a felnőttek társaságát, Eszter pedig előbb-utóbb hazaviszi őket.
Réka annyira zaklatott volt, hogy legszívesebben el sem ment volna az eseményre. Aztán végiggondolta: ha távol marad, azzal csak Krisztina malmára hajtja a vizet. Makacs elhatározással döntött úgy, nem hátrál meg. Élénk képzelete már előre lejátszotta a jelenetet, ahogy az anyósa fondorlatosan Márkot Eszter mellé ülteti, és kétértelmű megjegyzésekkel célozgat a régi kapcsolat „lehetséges folytatására”. Ezért elhatározta, hogy derűt színlel, és emelt fővel jelenik meg a banketten.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz