– Azt hittük, jelképes összegre gondolsz… – motyogta Gergő. – Egy-két ezerre, legfeljebb.

Egy-két ezer. A széttört vázáért. A tönkretett serpenyőért. A kosztengerért, amit maguk után hagytak. Az éjszakai dohányzásért az erkélyen.

– Nem – zárta le Vivien. – Hétezer-ötszáz. Vagy kerestek másik szállást.

A vendégek egymásra néztek, mintha tőle várnák a megoldást.

– Lera… vagyis Vivien, te nem ilyen voltál – próbálkozott Gergő. – Régen szívből éltél. Most meg csak a pénz számít.

– És az rendben van, hogy tönkreteszitek a házamat? Az a „szívből élés”?

– A család fontosabb, mint a pénz!

– Akkor mostantól ne tekintsetek családnak – felelte nyugodtan. – Csomagoljatok, és menjetek.

– Hogy beszélhetsz így velünk? – háborodott fel Réka. – Hiszen rokonok vagyunk!

– Azok voltunk. Addig, amíg nem gondoltátok azt, hogy a rokonság feljogosít tiszteletlenségre.

Vivien bement a hálószobába, kulcsra zárta az ajtót, és elővette a telefonját. Néhány csöngés után felvették.

– Balázs? Vivien vagyok. Sürgősen szükségem lenne tanácsra. Igen, még ma.