«Évekig vezettél félre, Márk» — dühösen vágta oda Eszter
Aljas hazugság, ami mindent felülír.
Eszter épp csak hazaért a munkából. A bevásárlószatyrot vitte a kezében, és már indult volna a konyha felé, hogy letegye az asztalra, amikor a nappali irányából tompa beszédfoszlányok ütötték meg a fülét. Férje és az anyósa suttogtak odabent.
Valami megmagyarázhatatlan rossz előérzet miatt megtorpant. Léptei lelassultak, majd szinte hangtalanul közelebb húzódott az ajtóhoz, hogy jobban hallja, miről folyik a szó.
Az utóbbi hónapokban Márk viselkedése érezhetően megváltozott. Ideges lett, ha a pénz került szóba, egyre többször maradt bent késő estig az irodában, a közösen tervezett nyaralásukat pedig folyton elhalasztotta, holmi „váratlan projektköltségekre” hivatkozva. Eszterben már korábban is motoszkált a gyanú, hogy valami nincs rendben, de kézzelfogható bizonyíték híján elhessegette a gondolatot.
Most azonban, miközben ujjai görcsösen szorították a szatyrot, tisztán meghallotta a saját nevét.
– Mennyi gyűlt már össze, Márk? – kérdezte halkan Kinga. – Nikolett telefonált, azt mondta, az a kis egyszobás a Béke utcában igazi főnyeremény. De nem fogják sokáig tartani.
– Anya, halkabban! Eszter bármelyik pillanatban hazaérhet – válaszolta Márk suttogva, mégis feszülten. – Olyan hétszázötvenezer forint körül járunk. Már nincs sok hátra az önerőig. Ebben a hónapban szép prémiumot kaptam, az egészet átutaltam.
– Ügyes vagy, fiam, tudtam, hogy számíthatok rád – hallatszott Kinga elégedett hangja. – És Eszter? Nem fogott gyanút?
– Nem igazán. Azt mondom neki, bonyolult a projekt, sok a kiadás. Elhiszi. Sőt, még spórol is apróságokon. Sajnálom őt… de értsd meg, anya, szükségem van a saját fészkemre – mondta Márk zavartan.
– Persze, hogy értem. Elegem van ebből a házból, vágyom egy kis, saját kuckóra. Egy külön lakás egészen más. Tudod, mennyit tettem érted. Ugye nem tud meg semmit, amíg minden el nem rendeződik? Olyan makacs az elveiben…
– Nem fogja megtudni. Külön számlára teszem a pénzt. Amint meglesz a teljes összeg, elmegyünk Nikoletthez, és elintézzük a papírokat. Eszternek majd utólag mondjuk el. Lehet, hogy először megbántódik, de idővel megérti. Hiszen család vagyunk…
Eszter mozdulatlanná dermedt az ajtó túloldalán. Mintha gyökeret vert volna a lába. A szatyor bevágott a tenyerébe, de a súlyát sem érzékelte.
A fejében visszhangoztak a mondatok: „hétszázötvenezer forint…”, „a prémium is oda ment…”, „Eszter nem sejt semmit…”. A szavak élesen csengtek, és darabokra törték mindazt, amit eddig közös jövőnek hitt. A levegő hirtelen nehézzé vált körülötte, és ekkor már tudta, hogy amit hallott, az mindent meg fog változtatni.
„…meg fog sértődni, de majd belátja…”
Minden egyes szó úgy csapódott Eszterben, mintha kalapáccsal zúznák szét a bizalmát. Titokban félretette a pénzt, miközben ő lemondott egy új kabátról, spórolt a közös autóra, és gondolkodás nélkül elhitte Márk magyarázatait a „projektköltségekről” meg az állítólagos kiadásokról.
Közben pedig… lakásra gyűjtöttek. Nem maguknak, hanem Nikolettnek. Egy külön kis fészekre, ahol kényelmesen élhet. És Márk komolyan azt hitte, hogy ezt majd meg fogja érteni?
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz