Hogy természetes dolog éveken át félrevezetni a feleségét, közös terveket feláldozni egy anyjával kötött, titkos megállapodásért?

Eszternek fogalma sem volt, hogyan távolodott el az ajtótól, és mikor ment be a hálószobába. A bevásárlószatyrot leejtette a földre, majd leült az ágy szélére, tekintete üresen tapadt a falra.

Emlékképek villantak fel benne. A régi, megkopott kabátja, miközben Márk büszkén mesélte, hogy Kingának sikerült „jó áron” bundát venni az akcióban. A magyarázkodások, miért nem fér bele idén a tengerpart. A türelmetlen hangja, valahányszor szóba hozta a megtakarításaikat.

Most minden értelmet nyert. A gondosan felépített hazugság, amelyet az anyai gondoskodás álarca mögé rejtettek. Hideg számítás, nem szeretet.

Fél órával később becsapódott a bejárati ajtó. Eszter felállt, kiment a konyhába.

— Szia, kicsim! Rég jöttél? Észre sem vettem, mikor érkeztél. Anya épp most ment el. Milyen volt a napod? — kérdezte Márk bizonytalan mosollyal.

— Tanulságos — felelte Eszter higgadtan. — Kifejezetten tanulságos. Például megtudtam egyet s mást a „lakás Nikolettnek” projektről. A hétszázötvenezer forintról. A prémiumról. Arról, hogy én „semmit sem sejtek”. És hogy „megsértődöm, de majd belátom”.

Márk arca elsápadt. A felismerés egy pillanat alatt átfutott rajta; szemében pánik és szégyen keveredett.

— Eszter… ez nem így van… félreérted… Anyának nehéz… szüksége van saját otthonra… el akartam mondani, csak…

— Csak mikor? — vágott közbe. — Amikor már aláírjátok a szerződést? Amikor úgy döntesz, végre méltó vagyok rá, hogy megtudjam: évek óta titokban, az anyáddal összejátszva csapolsz le pénzt a közös kasszánkból az ő külön lakására? Miközben én minden szavadat elhittem a „munkáról” meg a „nehézségekről”? Miközben a jövőnkért húztam meg a nadrágszíjat? Évekig vezettél félre, Márk. Évekig. Az anyádat előbbre soroltad, mint a feleségedet, mint a családodat, mint a bizalmat és az őszinteséget.

Márk megpróbálta megfogni a kezét, de Eszter azonnal elrántotta, egyértelművé téve, hogy nem kér az érintéséből.

— De hát mi egy család vagyunk!…

Márk kétségbeesetten tárta szét a karját.

— De hát anya is a család része! Annyit tett értünk egész életében! Csak segíteni akartam neki… viszonozni valamit abból, amit kaptam!

Eszter hangja metszővé vált.

— Segíteni? Viszonozni? Más pénzéből, titokban? Ez nem segítség, Márk. Ez árulás. A legaljasabb fajta. Egyetlen szóval sem vontál be a döntésbe. A szemembe hazudtál. Arra kényszerítettél, hogy szűkös körülmények között éljek, miközben ti ketten a hátam mögött szervezkedtetek. Számomra nem társat láttál bennem, hanem egy pénzforrást a közös kis játszmátokhoz. „Eszter úgysem jön rá” — nagyjából ennyit jelentettem neked! — tört ki belőle a felgyülemlett düh.

— Én… nem gondoltam, hogy ezt így fogod látni… Megbeszélhettük volna…

— Megbeszélni? Most? Ennyi év hazugság után? — rázta meg a fejét. — Nem, Márk. Itt a vége. Te már döntöttél. Az anyáddal kötöttél szövetséget a feleséged ellen. Nem tudok együtt élni valakivel, aki képes éveken át ilyen tudatosan becsapni. Semmiben sem tudok többé hinni neked. Soha. Beadom a válókeresetet.