Eszternek fogalma sem volt, hogyan távolodott el az ajtótól, és mikor ment be a hálószobába. A bevásárlószatyrot leejtette a földre, majd leült az ágy szélére, tekintete üresen tapadt a falra.

Emlékképek villantak fel benne. A régi, megkopott kabátja, miközben Márk büszkén mesélte, hogy Kingának sikerült „jó áron” bundát venni az akcióban. A magyarázkodások, miért nem fér bele idén a tengerpart. A türelmetlen hangja, valahányszor szóba hozta a megtakarításaikat.

Most minden értelmet nyert. A gondosan felépített hazugság, amelyet az anyai gondoskodás álarca mögé rejtettek. Hideg számítás, nem szeretet.

Fél órával később becsapódott a bejárati ajtó. Eszter felállt, kiment a konyhába.

— Szia, kicsim! Rég jöttél? Észre sem vettem, mikor érkeztél. Anya épp most ment el. Milyen volt a napod? — kérdezte Márk bizonytalan mosollyal.

— Tanulságos — felelte Eszter higgadtan. — Kifejezetten tanulságos. Például megtudtam egyet s mást a „lakás Nikolettnek” projektről. A hétszázötvenezer forintról. A prémiumról. Arról, hogy én „semmit sem sejtek”. És hogy „megsértődöm, de majd belátom”.