Márk arca elsápadt. A felismerés egy pillanat alatt átfutott rajta; szemében pánik és szégyen keveredett.

— Eszter… ez nem így van… félreérted… Anyának nehéz… szüksége van saját otthonra… el akartam mondani, csak…

— Csak mikor? — vágott közbe. — Amikor már aláírjátok a szerződést? Amikor úgy döntesz, végre méltó vagyok rá, hogy megtudjam: évek óta titokban, az anyáddal összejátszva csapolsz le pénzt a közös kasszánkból az ő külön lakására? Miközben én minden szavadat elhittem a „munkáról” meg a „nehézségekről”? Miközben a jövőnkért húztam meg a nadrágszíjat? Évekig vezettél félre, Márk. Évekig. Az anyádat előbbre soroltad, mint a feleségedet, mint a családodat, mint a bizalmat és az őszinteséget.

Márk megpróbálta megfogni a kezét, de Eszter azonnal elrántotta, egyértelművé téve, hogy nem kér az érintéséből.

— De hát mi egy család vagyunk!…

Márk kétségbeesetten tárta szét a karját.

— De hát anya is a család része! Annyit tett értünk egész életében! Csak segíteni akartam neki… viszonozni valamit abból, amit kaptam!