«Válás!» — Gabriella berontve, papírokat lobogtatva
Elegem lett a megalázó, fojtogató életből.
– Anyaként mondom neked: válás! Azonnal add be a keresetet! – Gabriella hangja remegett a visszafojtott indulattól, amikor kopogás nélkül berontott a hálószobánkba, kezében papírokat lobogtatva.
A kiabálásra riadtam fel. Zavartan felültem az ágyban, próbáltam felfogni, mi történik. Mellettem Márk is feltámaszkodott a könyökére, álmosan pislogva az órára nézett. Vasárnap reggel hét volt – az egyetlen nap a héten, amikor végre tovább alhattunk volna.
Gabriella a szoba közepén állt a megszokott, bolyhos köntösében. Az arca vörös volt a dühtől. A kezében tartott iratokat azonnal felismertem: a mi dokumentumaink voltak, amelyeket a komód felső fiókjában őriztünk.
– Anya, mi ütött beléd? – motyogta Márk, még félálomban.
– Hogy mi történt? – csattant fel az anyja, szinte levegő után kapkodva a felháborodástól. – A drága feleségednek vidéki háza van! Egy teljes ház! És három éve egy szót sem szólt róla!
A gyomrom összerándult. Rájöttem, hogy megtalálta a nagymamámtól örökölt kis ház papírjait. Tudatosan nem beszéltem erről neki – ismertem a természetét, és azt is, mennyire szereti mások vagyonát a sajátjának tekinteni.
– Az a nagymamám után maradt rám – feleltem halkan, és feljebb húztam magamon a takarót. – Egy öreg, falusi ház. Semmi különös.
– Semmi különös? – A papírokat az ágyra hajította. – Most beszéltem egy ismerősömmel a földhivatalnál. Tizenöt áras telek, nyolcvan négyzetméteres épület! Ez komoly érték! És te hallgattál!
Márk meglepetten fordult felém. Előle sosem titkoltam a házat, csak egyszer sem jutottunk el oda – háromszáz kilométerre van a várostól, és azt terveztem, hogy nyáron majd rendbe teszem.
– Anya, ez Dóra saját öröksége – próbált közbeszólni a férjem, de Gabriella azonnal leintette.
– Saját? Egy családban nincs olyan, hogy saját! Az én házamban laksz, az én kenyeremet eszed, közben pedig ingatlant rejtegetsz! Tudod, mit jelent ez? Már az elején arra készült, hogy faképnél hagyjon! Biztosított magának menekülőutat!
Forrni kezdett bennem az indulat. Három éve viselem el a folytonos kritikát, az állandó ellenőrzést, a soha véget nem érő szemrehányásokat. Három éve főzök, takarítok, mosok az egész családra, miközben teljes állásban dolgozom. Most pedig kapzsisággal vádolnak egy omladozó, régi ház miatt.
– Gabriella, a nagymamám hagyatékáról nem tartozom elszámolással önnek – mondtam a lehető legnyugodtabban, bár a kezem remegett.
– Nem tartozol? – Lépett egyet felém, szinte fölém magasodva. – De az én házamban élni azt tudsz? Az én dolgaimat használni azt igen? Akkor jól figyelj: vagy Márk nevére íratod azt a házat, vagy összepakolsz és elmész. Te döntesz!
Dermedt csend telepedett a szobára. A férjemre néztem, várva, hogy végre mellém álljon, megvédjen, helyre tegye az anyját. De Márk lehajtotta a fejét, és a takaró mintáját kezdte bámulni. Ez a hallgatás mélyebben sebezett, mint bármilyen sértés.
– Márk teljes joggal követelheti – folytatta Gabriella, a fia némaságát beleegyezésnek véve. – Ő az egyetlen férfi a családban, ő tart el benneteket. Te pedig ki vagy? Jöttment! Három éve itt élsz, és még gyereket sem tudsz szülni!
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz