«Válás!» — Gabriella berontve, papírokat lobogtatva
Elegem lett a megalázó, fojtogató életből.
– Anyaként mondom neked: válás! Azonnal add be a keresetet! – Gabriella hangja remegett a visszafojtott indulattól, amikor kopogás nélkül berontott a hálószobánkba, kezében papírokat lobogtatva.
A kiabálásra riadtam fel. Zavartan felültem az ágyban, próbáltam felfogni, mi történik. Mellettem Márk is feltámaszkodott a könyökére, álmosan pislogva az órára nézett. Vasárnap reggel hét volt – az egyetlen nap a héten, amikor végre tovább alhattunk volna.
Gabriella a szoba közepén állt a megszokott, bolyhos köntösében. Az arca vörös volt a dühtől. A kezében tartott iratokat azonnal felismertem: a mi dokumentumaink voltak, amelyeket a komód felső fiókjában őriztünk.
– Anya, mi ütött beléd? – motyogta Márk, még félálomban.
– Hogy mi történt? – csattant fel az anyja, szinte levegő után kapkodva a felháborodástól. – A drága feleségednek vidéki háza van! Egy teljes ház! És három éve egy szót sem szólt róla!
