A szavai úgy csattantak rajtam, mint egy pofon. Már egy éve próbálkozunk a babával, kivizsgálásokra járunk. Az orvosok szerint nincs akadály, csak időre és nyugalomra lenne szükség. De hogyan lehetne nyugalom ott, ahol nap mint nap emlékeztetnek az állítólagos „hiányosságaimra”?

– Anya, elég legyen – szólalt meg végre Márk, de hangjából hiányzott az igazi elszántság.

– Miből legyen elég? Az igazságból? – fordult felé Gabriella élesen, és a tekintete újra fellángolt a haragtól, miközben a vita egyre fenyegetőbb irányt vett.

– Egyedül neveltelek fel! – csattant fel Gabriella, és a fiára szegezte a tekintetét. – Az egész életemet rád áldoztam! Erre te idehozol egy idegen nőt, aki a hátad mögött titkolózik, még az ingatlanát is elrejti előled! Szerinted ez szerelem? Egy szerető feleség nem rejteget semmit!

Nem bírtam tovább hallgatni ezt a vádat és önsajnálatot. Felálltam az ágyról, és szó nélkül elsétáltam mellette a fürdőszobáig. Bezártam az ajtót, majd megnyitottam a csapot, hogy a víz zúgása elnyomja a további kiabálást. A tükörből egy sápadt, kimerült nő nézett vissza rám, szemem alatt mély árkokkal. Három év ebben a légkörben nyomot hagyott rajtam.

Amikor visszamentem a hálóba, Gabriella már nem volt ott. Márk az ágy szélén ült, a telefonjába mélyedve, mintha az lenne a legfontosabb a világon.

– Dóra, muszáj mindig felbosszantanod? – kérdezte anélkül, hogy rám nézett volna. – Elmondhattad volna neki a nyaralót.

– Én bosszantom fel? – kérdeztem hitetlenkedve. – Az édesanyád beront a hálószobánkba, átkutatja a dolgainkat, sérteget, és szerinted én provokálom?

– Csak aggódik értem – felelte fáradtan. – Egyébként is, miért ne lehetne a házat közös névre íratni? Nem nagy ügy.

Abban a pillanatban világossá vált számomra, hogy nem egy érett férfi ül előttem, hanem egy harmincéves fiú, aki képtelen elszakadni az anyjától. Évek óta abban bíztam, hogy idővel felnő a feladathoz, kiáll mellettem, és a saját családját védi. De hiába vártam.

A konyhából csörömpölés hallatszott; Gabriella látványosan csapkodta az edényeket. Amikor beléptem, megvető pillantással mért végig.

– Kész a reggeli. Egyél, amíg meleg – mondta hűvösen. – Bár a helyedben még vizet sem adnék egy ilyen menynek.

Leültem az asztalhoz. A zabkása túlságosan sós volt – pontosan tudtam, hogy szándékosan. Ez volt a kedvenc módszere, ha jelezni akarta az elégedetlenségét. Gépként kanalaztam, ízek nélkül, és azon gondolkodtam, hogyan jutottunk idáig.

Az esküvőnk után Gabriella barátságosnak tűnt. Kedvesen fogadott, azt mondta, mindig is lányra vágyott. A gondok akkor kezdődtek, amikor hozzá költöztünk. Az albérletünk messze esett az új munkahelyemtől, az ő háza viszont jó környéken állt. „Lakjatok itt átmenetileg, aztán vesztek saját otthont” – biztatott. Az „átmenetileg” végül három évre nyúlt.

Ahogy teltek a hónapok, egyre szorosabb lett az ellenőrzés. Átnézte, mit vásárolok, beleolvasott az üzeneteimbe, amikor zuhanyoztam, jelenetet rendezett, ha pár perccel később értem haza. Márk mindezt látta, mégis inkább hallgatott. „Tűrj egy kicsit, értünk teszi” – ismételgette.