– Megoldjuk – felelte a férfi egy halvány mosollyal, majd körbenézett az irodában. – A munkanap közepén tartunk. Ugye mindenkinek van dolga? Ha nincs, szívesen adok.

Az alkalmazottak kórusban bizonygatták, mennyire el vannak havazva, ám amint Gábor eltűnt a folyosón, a billentyűzetek kattogása elhalt, és minden tekintet Nórára szegeződött.

– Tudjátok, mit mondanak a kíváncsiskodókról – jegyezte meg keserű iróniával. – Inkább elmesélem én, mielőtt szárnyra kapnak a pletykák. De kérlek titeket, ne vigyétek tovább.

Néhány órával később már a zsúfolt kisbuszon ült, karjában szorosan magához ölelve ötéves fiát. A koszos ablakon át bámulta az elsuhanó utcákat, de alig érzékelte a külvilágot. A férjét, azt az embert, akit mindennél jobban szeretett, tizenöt évre ítélték. Ott volt a tárgyaláson, hallotta a bizonyítékokat, tudta, hogy a döntés jogos volt – mégis, a szíve képtelen volt belenyugodni abba, hogy ilyen hosszú időre elveszítette őt.

Mégis, újra és újra próbálta magában mentegetni Gábort. Legalább önmaga előtt szeretett volna valami magyarázatot találni a történtekre. De bármennyire erőltette is, az érvei gyengének és erőtlennek bizonyultak.