– Soha nem mondok le Leventéről! – csattant fel Nóra azonnal. – Ő az én fiam, és semmiről sem tehet. Attól, hogy az apja börtönbe került, ő még ártatlan gyerek! És nem akarok a nyakadon élni – tette hozzá ingerülten. – Összegyűjtöm az önerőt, és amint lehet, elköltözöm. Csak adj egy kis időt.

– Kis időt? Az mennyi? Egy év? Kettő? – húzta el a száját Hajnalka. – Tégy, amit akarsz. De tudd meg: ezt a gyereket nem tekintem az unokámnak. Nem fogok rá vigyázni. Legfeljebb tudomást sem veszek róla. Külön főzz rá, és ne ültesd az asztalomhoz!

És valóban így is tett. Levente számára mintha láthatatlan lett volna. Egy alkalommal Nóra leszaladt a közeli patikába fél órára, mert a kisfiú bágyadt volt, és gyógyszert akart venni neki. Amikor visszaért, Leventét könnyek között találta az ágyán kuporogva. Kiderült, hogy nagyon megszomjazott, ezért kiment a nagymamájához, és megkérte, adjon neki egy pohár langyos vizet.

A nagymama azonban durván félrelökte, és ráparancsolt, hogy azonnal menjen vissza a szobába, és többé a szeme elé se kerüljön. Egy pohár vízről volt szó – és Hajnalka sajnálta tőle még azt az egyetlen pohár vizet is!

Az ételről jobb nem is beszélni. A kisfiúnak még a hűtőszekrény ajtaját sem volt szabad kinyitnia.

– Neked ott úgy sincs semmi – mondogatta gúnyos nevetéssel az asszony, miközben a gyerek előtt falatozta a süteményt. – Tartson el az apád! Ja, hogy elfelejtettem… ő éppen börtönben ül!

Hogyan lehet így bánni egy kisgyerekkel? Levente képtelen volt felfogni, mivel érdemelte ki a nagymamája gyűlöletét. Nem értette, mi rosszat tett, amiért ennyire elutasítják. Nóra pedig tehetetlennek érezte magát. Végül odáig jutott, hogy vett egy kisebb hűtőt, és a saját szobájukban állította fel, csak hogy ne vádolhassák őket azzal, hogy „felélik” a ház készleteit.

Emese állandóan azt hajtogatta, hogy annak a „bűnözőnek” a fia takarodjon el az ő lakásából. Az egy cseppet sem érdekelte, hová menne a gyerek. Számára a legkényelmesebb megoldás az lett volna, ha intézetbe adják – és ezt nem átallotta Levente jelenlétében is kimondani.

Nóra egyre jobban összeroppant. Nap mint nap végighallgatta anyja szemrehányásait, mégsem tudott változtatni a helyzeten. Albérletet kivenni a városukban szinte megfizethetetlen volt, munkásszállóra pedig semmiképp sem akarta vinni a fiát. Járt már ott, tudta, milyen „példás” lakók élnek ott: állandó részegség, ordibálás, botrányok.

Ha egyedül lett volna, talán bevállalja. De Leventét ilyen környezetbe nem hurcolhatta.

Egy napon túlóráznia kellett. Megkérte egy ismerősét, hogy hozza el a kisfiút az óvodából, és vigye be hozzá az irodába – nem akarta, hogy a gyerek kettesben maradjon a „szerető” nagymamával. Amikor Levente megérkezett, éppen akkor lépett be az irodába a főnöke.

Nóra szíve a torkában dobogott. Az állását nem veszíthette el! Fél órával később azonban már a meghatottságtól sírt, mert Gábor felajánlotta, hogy költözzenek be a cég egyik szolgálati lakásába. Sőt, azt is megígérte, segít majd neki saját otthonhoz jutni hitellel.

– Ennek már öt éve – fejezte be a történetet Nóra. – Anya azóta sem békélt meg Leventével, egyszerűen képtelen elfogadni őt. Az az egy év, amit vele egy fedél alatt töltöttünk, örökkévalóságnak tűnt. Ezek után ne várja tőlem, hogy mellette álljak…

❦

– Miért lenne gond, ha idén is nálunk gyűlne össze a család szilveszterkor? – értetlenkedett Márk. – Évek óta így csináljuk, már hagyománnyá vált, hogy együtt ünneplünk.

– Nem lehetne most kivételesen változtatni, és inkább mi mennénk vendégségbe valakihez? – próbálkozott óvatosan Nóra.

– Nem fogok senkihez könyörögni meghívásért. A rokonság már eldöntötte, hogy hozzánk jönnek, nekünk csak annyi a dolgunk, hogy rendesen vendégül lássuk őket – fejtegette a férfi. – A bevásárlást elintézzük a hétvégén, te majd elkészíted az ételeket, és kész, minden rendben lesz.