– Soha nem mondok le Leventéről! – csattant fel Nóra azonnal. – Ő az én fiam, és semmiről sem tehet. Attól, hogy az apja börtönbe került, ő még ártatlan gyerek! És nem akarok a nyakadon élni – tette hozzá ingerülten. – Összegyűjtöm az önerőt, és amint lehet, elköltözöm. Csak adj egy kis időt.

– Kis időt? Az mennyi? Egy év? Kettő? – húzta el a száját Hajnalka. – Tégy, amit akarsz. De tudd meg: ezt a gyereket nem tekintem az unokámnak. Nem fogok rá vigyázni. Legfeljebb tudomást sem veszek róla. Külön főzz rá, és ne ültesd az asztalomhoz!

És valóban így is tett. Levente számára mintha láthatatlan lett volna. Egy alkalommal Nóra leszaladt a közeli patikába fél órára, mert a kisfiú bágyadt volt, és gyógyszert akart venni neki. Amikor visszaért, Leventét könnyek között találta az ágyán kuporogva. Kiderült, hogy nagyon megszomjazott, ezért kiment a nagymamájához, és megkérte, adjon neki egy pohár langyos vizet.

A nagymama azonban durván félrelökte, és ráparancsolt, hogy azonnal menjen vissza a szobába, és többé a szeme elé se kerüljön. Egy pohár vízről volt szó – és Hajnalka sajnálta tőle még azt az egyetlen pohár vizet is!