Az ételről jobb nem is beszélni. A kisfiúnak még a hűtőszekrény ajtaját sem volt szabad kinyitnia.

– Neked ott úgy sincs semmi – mondogatta gúnyos nevetéssel az asszony, miközben a gyerek előtt falatozta a süteményt. – Tartson el az apád! Ja, hogy elfelejtettem… ő éppen börtönben ül!

Hogyan lehet így bánni egy kisgyerekkel? Levente képtelen volt felfogni, mivel érdemelte ki a nagymamája gyűlöletét. Nem értette, mi rosszat tett, amiért ennyire elutasítják. Nóra pedig tehetetlennek érezte magát. Végül odáig jutott, hogy vett egy kisebb hűtőt, és a saját szobájukban állította fel, csak hogy ne vádolhassák őket azzal, hogy „felélik” a ház készleteit.

Emese állandóan azt hajtogatta, hogy annak a „bűnözőnek” a fia takarodjon el az ő lakásából. Az egy cseppet sem érdekelte, hová menne a gyerek. Számára a legkényelmesebb megoldás az lett volna, ha intézetbe adják – és ezt nem átallotta Levente jelenlétében is kimondani.

Nóra egyre jobban összeroppant. Nap mint nap végighallgatta anyja szemrehányásait, mégsem tudott változtatni a helyzeten. Albérletet kivenni a városukban szinte megfizethetetlen volt, munkásszállóra pedig semmiképp sem akarta vinni a fiát. Járt már ott, tudta, milyen „példás” lakók élnek ott: állandó részegség, ordibálás, botrányok.