Gábor alig emlékezett rá, hogyan ért haza. Mintha robotpilóta vezette volna. A gondolatai összevissza kavarogtak, képtelen volt felfogni, mi történik vele.

Eszter a konyhában állt, amikor belépett. Amint meglátta a férje arcát, könnyek gyűltek a szemébe.

— Csak egy dolgot kérek — mondta Gábor rekedt hangon. — Mondd, hogy ez nem igaz.

A borítékokat az asztalra dobta.

Eszter lesütötte a szemét.

— Igaz.

A férfi lassan rogyott le egy székre, mintha kihúzták volna alóla az erőt. Eszter odalépett, letérdelt elé, átkarolta a lábát, és zokogni kezdett.

— Nem tudom, képes vagyok-e meghallgatni bármit is — tolta el magától Gábor, majd felállt. — Egyetlen kérdésem van: hogyan tudtál egész életedben a szemembe nézni? A gyerekek szemébe?

A hangja megkeményedett.

— Ez aljas dolog volt. Undorodom még a gondolatától is.

Eszter felnézett rá, arca könnyektől csillogott.

— Nincs mentség arra, amit tettem. Tudom. De kérlek, hallgass végig, és utána dönts úgy, ahogy jónak látod.

Mély levegőt vett, próbálta összeszedni magát.