«Mostantól emlékezni fogtok» — mondta Eszter, és csend borult a teremre
A „Hársfa” étterem tágas különtermében fegyelmezett nyugalom honolt, afféle gondosan megrendezett ünnepélyesség. Odakint az októberi szél esővel korbácsolta a Duna-parti ablakokat, bent viszont minden meleg, borostyánszínű fénybe burkolózott, mintha a külvilág zordságának ide nem lenne bejárása. A kristálycsillárok ragyogása visszaverődött a fényezett padlón, az asztalok tetején pislákoló mécsesek hamis békét loptak az estébe.
Tizenöt esztendő telt el az érettségi óta. Ennyi idő bőven elég ahhoz, hogy a tananyag kikopjon a fejekből, de ahhoz kevés, hogy a megalázó mondatok és kegyetlen csínyek ütötte sebek begyógyuljanak.
A nehéz csillár alatt Bence Halász állt a társaság középpontjában. Valaha ő volt az osztály koronázatlan királya, és ehhez a szerephez azóta is görcsösen ragaszkodott. Alig változott: ugyanaz az öntelt tartás, kifogástalan öltöny, és az a tekintet, amely ösztönösen felülről mért végig mindenkit. Mellette Lilla állt, a felesége, jéghideg szépséggel és olyan pillantással, amely egykor eldöntötte, ki lesz az osztály céltáblája.
— Mondanék pár szót — emelte fel a hangját Bence, mire a poharak csengése betöltötte a helyiséget. — Igyunk magunkra. Azokra, akik fenn tudtak maradni a csúcson. Az élet verseny, ahol vannak nyertesek… és akiknek egyszerűen nem jött be a lépés.
A mondatot hirtelen zaj szakította félbe az ajtó felől. A bejárat kivágódott, és hűvös, nyirkos levegő tódult be. Minden fej egyszerre fordult arrafelé.
A küszöbön egy nő állt.
A kinti hideg vele együtt hatolt be a terembe, mintha emlékeztetni akarna, hogy a csillárok fénye mögött is létezik valóság. Nem sietett: megvárta, amíg az ajtó becsukódik mögötte, csak azután indult el lassan befelé. Magassarkúja alig hallhatóan koppant a parkettán, mégis minden mozdulata figyelmet ragadott.
A megjelenése visszafogott volt, minden hivalkodástól mentes, mégis erő és összeszedettség áradt belőle. Világos kabátja finoman követte az alakját, sötét haja gondosan feltűzve, a tekintete pedig nyugodt és éber volt. Nem kihívó, de nem is bizonytalan — inkább annak az embernek a higgadt magabiztossága tükröződött benne, aki pontosan tudja, miért jött.
A csend néhány másodpercre nyomasztóvá sűrűsödött. Valaki zavartan megköszörülte a torkát, más elkapta a tekintetét, megint más kétségbeesetten próbált ismerős vonásokat felfedezni az arcában.
— Elnézést… — szólalt meg bizonytalanul egy nő a terem végéből. — Ön… kit keres?
Az idegen megállt. Ajkai alig észrevehetően megmozdultak, de a hangja határozottan szólt.
— Önöket. Mindannyiukat.
A mondatban nem volt szemrehányás, sem erőszak, mégis feszült rezgést keltett. Bence összevonta a szemöldökét, letette a poharát, és megszokott fölényével végigmérte az érkezőt.
— Ez zártkörű összejövetel — jegyezte meg. — Kizárólag az egykori végzősöknek.
A nő ránézett. Abban a pillanatban valaki felszisszent: a felismerés túl hirtelen, túl éles volt. Lilla elfehéredett, ujjai görcsösen gyűrték a szalvétát.
— Én is közéjük tartozom — felelte a nő nyugodtan. — Csak akkoriban kényelmesebb volt nem tudomást venni rólam.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz