— Mondanék pár szót — emelte fel a hangját Bence, mire a poharak csengése betöltötte a helyiséget. — Igyunk magunkra. Azokra, akik fenn tudtak maradni a csúcson. Az élet verseny, ahol vannak nyertesek… és akiknek egyszerűen nem jött be a lépés.

A mondatot hirtelen zaj szakította félbe az ajtó felől. A bejárat kivágódott, és hűvös, nyirkos levegő tódult be. Minden fej egyszerre fordult arrafelé.

A küszöbön egy nő állt.

A kinti hideg vele együtt hatolt be a terembe, mintha emlékeztetni akarna, hogy a csillárok fénye mögött is létezik valóság. Nem sietett: megvárta, amíg az ajtó becsukódik mögötte, csak azután indult el lassan befelé. Magassarkúja alig hallhatóan koppant a parkettán, mégis minden mozdulata figyelmet ragadott.

A megjelenése visszafogott volt, minden hivalkodástól mentes, mégis erő és összeszedettség áradt belőle. Világos kabátja finoman követte az alakját, sötét haja gondosan feltűzve, a tekintete pedig nyugodt és éber volt. Nem kihívó, de nem is bizonytalan — inkább annak az embernek a higgadt magabiztossága tükröződött benne, aki pontosan tudja, miért jött.