Suttogás futott végig a termen, mint szél a száraz avaron. Összenézések, emlékfoszlányok, régi jelenetek tolultak elő a feledés mélyéről, most már kínos élességgel.

— Ez lehetetlen… — lehelte valaki.

— Ő lenne az? Az a lány?

— Ugyan már, hiszen akkoriban ő…

Bence ekkor előrelépett, mozdulatában egyszerre volt kíváncsiság és leplezetlen feszültség, mintha ösztönösen megérezte volna, hogy a következő pillanatban minden felborulhat.

Az önbizalma egy pillanatra megingott, mintha hajszálrepedés futott volna végig rajta, de igyekezett visszatalálni ahhoz a jól bejáratott, fölényes hangnemhez, amelyhez mindig menekült, ha kicsúszni érezte a kezéből az irányítást.

— Elnézést, de… a neve? — kérdezte kissé erőltetett udvariassággal, abban a reményben, hogy a formaság majd helyreállítja a rendet.

— Eszter — felelte a nő higgadtan. — Eszter Sárközi.

A név megállt a levegőben. Néhányaknak semmit nem mondott, másoknak viszont olyan volt, mintha gyomorszájon vágták volna őket. Többen lesütötték a szemüket, mintha rádöbbentek volna, milyen szerepet játszottak egy rég eltemetett történetben.

Eszter lassan továbbindult, ügyelve rá, hogy egyetlen asztalhoz se lépjen oda. A terem közepén állt meg, azon a ponton, ahol egykor mindig a leghangosabbak, a legmagabiztosabbak foglaltak helyet. Volt idő, amikor ez a pont számára elérhetetlennek tűnt.

— Sokáig töprengtem, eljöjjek-e — folytatta csendesen. — Tizenöt év nem kevés. Elvileg elég ahhoz, hogy az ember elengedjen dolgokat. Legalábbis ezt szoktuk ismételgetni magunknak.

Tekintete végigsiklott az arcokon. Némelyik feszült volt, mások közönyös álarcot öltöttek, akadtak, akik erőltetett mosollyal próbálták elhitetni, hogy ez csupán valami furcsa műsorszám.

— Csakhogy vannak dolgok, amelyek nem kopnak el — tette hozzá Eszter. — Beépülnek az emberbe. Befolyásolják a döntéseit. Kijelölik az ösvényt, amelyen végigmegy.

Lilla hirtelen felpattant a székéből.

— Ha azért jött, hogy botrányt csináljon — mondta jeges hangon —, akkor rossz helyre tévedt.

Eszter figyelmesen nézett rá, harag nélkül.

— Te mindig is pontosan tudtad, mi számít szerinted elfogadhatónak — válaszolta halkan. — Emlékszel, hogyan döntötted el, ki ülhet melléd, és kinek jobb, ha eltűnik az osztályból?

Lilla szólásra nyitotta a száját, de a szavak elakadtak. Azok az emlékek, amelyeket eddig jelentéktelennek tartott, most váratlanul súlyt kaptak.

— Nem bocsánatkérésért jöttem — folytatta Eszter. — Magyarázatokra sem tartok igényt. Mindannyian régen megadtátok magatoknak a saját válaszaitokat.

Megállt egy pillanatra, hagyta, hogy a csend újra kitöltse a teret.

— Azért vagyok itt, hogy megmutassam: a múlt nem mindig írja meg a befejezést.

Bence gúnyos félmosollyal próbálta visszaszerezni a fölényt.

— És mit akar ezzel bizonyítani? — kérdezte. — Hogy sikeres lett?

Eszter enyhén oldalra billentette a fejét.

— Nem. A siker meglehetősen viszonylagos fogalom. Csupán emlékeztetni szeretnék arra, hogy minden tettnek van következménye. Néha csak jóval később érkezik meg.

Kinyitotta a táskáját, elővett egy vékony mappát, és a legközelebbi asztalra helyezte. Senki sem nyúlt hozzá, mégis minden szem odaszegeződött.