— Apa — szólalt meg halkan egy fiatal férfi, leülve egy szék szélére —, most már értem. Tényleg értem.

Nem érkezett válasz, mégis minden benne volt ebben a csendben: megbánás, felismerés és a jóvátétel halvány reménye.

Az emberek lassan elszakadtak az asztaloktól. Bence visszaült, tekintete üresen meredt maga elé. Lilla leeresztette a kezét; többé nem próbált irányítani semmit. Valami visszavonhatatlanul megváltozott bennük.

Néhány perc telt el, mire valaki újra bekapcsolta a zenét. A dallam nem volt képes elfedni azt a súlyt, amely ott maradt a teremben, és amely mindenkit emlékeztetett: az este nem ért véget Eszter távozásával.

A háttérben újra szólt a zene, mégsem tudta betölteni az űrt, amelyet Eszter maga után hagyott. A hangok díszletek maradtak, miközben a termen ülők lassan, megfontoltan váltottak szót egymással. Minden mondat óvatosan volt kimérve, mintha bárki attól tartott volna, hogy egy rossz hangsúly újra feltépi a friss sebeket. Láthatatlan teher nehezedett mindenkire, erősebb, mint bármilyen régi szokás vagy társasági szabály.