Néhány nappal később a történtek híre túljutott az étterem falain. Eszter megjelenéséről beszéltek az irodákban, az interneten, családi vacsorák alkalmával. Újra és újra mesélték, miként lépett be a terembe, hogyan tekintett végig az ismerős arcokon, majd szó nélkül távozott. Senkit nem érdekelt, mit viselt, hogyan mozgott, milyen volt a frizurája. A beszélgetések középpontjában az állt, amit az emlékezetükkel tett, ahogyan felbolygatta a lelkiismeretet, és megingatta az emberek önnön fontosságáról alkotott képét.

Egyre többször hangzott el, mennyire lényeges odafigyelni egymásra, mennyit jelent megbecsülni azokat, akik közel állnak hozzánk, és hogy a könnyed csúfolódás, a félvállról odavetett megjegyzések sosem maradnak következmények nélkül. Tizenöt évvel az iskola után hirtelen fájdalmasan soknak tűnt az idő, amely alatt ezeknek az egyszerű igazságoknak már rég nyilvánvalóvá kellett volna válniuk.

Bence és Lilla estéről estére visszagondoltak Eszter feltűnésére. Csendben ültek egymás mellett, felidézve a tekintetét, a szavait, és még inkább azokat a mondatokat, amelyeket nem mondott ki. Az emlék jelképpé vált számukra: figyelmeztetés, hogy a rosszindulat legapróbb formájának sincs helye, és hogy mások feletti hatalom puszta önbecsapás.