Bence Halász mozdulatlanul állt, teste megfeszült, akár egy túlhúzott húr, amely bármelyik pillanatban elpattanhat. Mellette Lilla különös remegést érzett a mellkasában. Végignézett az asztalokon, az ismerős arcokon, mégis úgy tűnt, mintha mindenki más szemmel tekintene most a világra. Akiket korábban erősnek, sebezhetetlennek gondoltak, most védtelennek hatottak a saját emlékeikkel szemben.

— Ti… ti is láttátok? — szólalt meg halkan egy férfi, akinek a szavai nehezen találták meg az utat. — Eszter… ő…

Valaki más csak bólintott. Nem kellett magyarázat. Eszter jelenléte, egyszerűsége és tárgyilagossága erősebbnek bizonyult minden lehetséges érvelésnél.

— Nem értem… — morogta Bence szinte magának. — Ő… ez hogy lehetséges?

A mondatok ott lebegtek a levegőben, majd lassan feloldódtak a feszültségben és a bizonytalanságban. Az a homály, amelyet Eszter maga után hagyott, egyre nyomasztóbbá vált. Senki sem tudta, mi a következő lépés. Mintha az idő is megállt volna.

A suttogások indultak el elsőként. Emlékek törtek felszínre egymás után: széttépett füzetek, gúnyos röhögések, lenéző pillantások, üres tréfák a folyosón, és az állandó kisebbrendűség érzése azokban, akiket valaha figyelemre sem méltattak. Mindez olyan élesen tért vissza, hogy sokak mellkasa összeszorult.