Eszter még egyszer végigtekintett a termen, mintha minden arcot az emlékezetébe akarna vésni.

— Mostantól emlékezni fogtok — felelte nyugodtan. — És talán legközelebb másként cselekszetek.

Eszter sarkon fordult, és lassú, kimért léptekkel elindult a kijárat felé. Senki nem mozdult utána, senki nem szólította meg. A mécsesek tovább pislákoltak, a háttérben a zene alig hallhatóan szólt, ám az iménti nyugalom látszata végérvényesen szertefoszlott.

Az ajtó mögötte puhán, szinte hangtalanul csukódott be. Nem hideget hagyott maga után, hanem egy nehéz felismerést, amelyet nem lehetett lerázni, mint esőcseppeket egy kabátról. Ott maradt, rátelepedett mindenkire.

A terem különös módon kiürült, pedig az emberek még mindig a helyükön ültek, az asztalok mellett álltak. A csend sűrű volt, mint egy nehéz drapéria, elnyelte a hangokat, és nem engedte, hogy a zene visszataláljon a helyére. Senki sem szólt. Tekintetek találkoztak, majd gyorsan elfordultak, mintha mindenki ugyanazt a kérdést forgatta volna magában: mi történt az imént? Véletlen pillanat volt, vagy tudatosan felépített visszatérés?