Emese felkönyökölt, és értetlenül pislogott rá.

— Ugyan már, mi ütött beléd? Alig pár napja vagyunk itt. Legalább egy hetet, de inkább kettőt terveztünk maradni. Direkt azért hívtam össze az unokákat, hogy a szüleik végre pihenhessenek.

— Nem vita tárgya — vágott közbe Zsuzsanna. — Hányszor kértelek, hogy figyelj rájuk? Elnéztem a ripityára tört vázát, a kettétört horgászbotot, a letarolt eperágyást. De a tehenem már nem játék!

Emese vállat vont.

— Mi történt azzal a jószággal? Csak nem bántották?

— Nejlonzacskót akartak lenyeletni vele! — csattant fel Zsuzsanna. — A szarvasmarhák gyomra nem tudja lebontani a műanyagot. Eltömődik, és az állat elpusztul. Nem akarok veszekedni veled, ezért kérlek szépen: menjetek el békével.

Emese arca megkeményedett.

— Szóval így állunk… Zavarják a szemedet az unokáim? Bezzeg Gergő gyerekeit biztos nem mernéd így kezelni! Talán rád sem bízza őket, és ezért fortyogsz itt.

Azzal még hozzátette sértetten:

— Csalódtam benned. Nem gondoltam volna, hogy a saját rokonaidat kipenderíted a házból!

Kiviharzott az udvarra, és idegesen telefonálni kezdett.

Negyven perc sem telt bele, ugyanaz a kisbusz gördült be a kapu elé, amelyikkel érkeztek.

Zsuzsanna nem ment ki búcsúzkodni. A már összekészített csomagokat szó nélkül kitette a küszöbre, aztán visszaült az asztalhoz, és teát töltött magának. Próbált lenyugodni.

Az ablakon át azonban észrevette, hogy Emese unokái ide-oda szaladgálnak. Gyanús volt a sürgés-forgás. Kilépett a tornácra, és a látványtól földbe gyökerezett a lába.

Emese a kapunál állt, miközben a gyerekek a pincéből hordták kifelé a befőttekkel teli üvegeket, a savanyúságos csuprokat, a szárított gombát és a füstölt húsokat. Két kisebb fiú a kertből cipelte Benedek tavaly faragott fakerti törpéit. Mindent Levente autójába pakoltak.

Zsuzsanna végül nem tudta tovább türtőztetni magát.

— Mégis ki engedte meg, hogy hozzányúlj a holmimhoz? Mit képzelsz, hogy kifoszthatod a pincémet?

Emese sértődötten felemelte az állát.

— Tekintsd kárpótlásnak a tönkretett pihenésemért! Tele van a pincéd, észre sem veszed azt a pár üveget. Ennyire sajnálod tőlem?

— Az mind az enyém! — felelte Zsuzsanna határozottan. — Azonnal pakoljatok ki mindent, és vigyétek vissza a helyére. Ha nem, hívom a rendőrséget, és feljelentést teszek. Nem érdemes ujjat húznod velem, Emese.

A fenyegetés hatott. Emese dühös átkokat szórva utasította vissza a gyerekeket, hogy pakoljanak vissza mindent. Nem sokkal később a kisbusz üres csomagtartóval hajtott ki a kapun.

Zsuzsanna mély levegőt vett. Tizenhárom éve nem látta ezt a rokont, és most már biztos volt benne: ha rajta múlik, ez így is marad.

Vannak emberek, akiknek a szemtelensége valóban nem ismer határokat.