Este csengettek. Az alsó szomszéd állt az ajtóban, arca vörös volt a dühtől.

– Ildikó! A kutyája három órája vonyít megállás nélkül! A gyerekem nem tud aludni! Ha nem csitítja el, kihívom a rendőrséget!

Bars a háta mögött vidáman felugatott, mintha bizonyítani akarná a panaszt.

Ildikó szó nélkül becsukta az ajtót. A kutya farkcsóválva várta a dicséretet. Tekintete végigsiklott a szétszaggatott kanapén, majd a telefonján állapodott meg.

Belül tompa, súlyos indulat gyűlt benne.

Mindig békés megoldásra törekedett. Magyarázott, alkalmazkodott, megértett.

Csakhogy az érvei, az érzései, a józan szavai mintha egy közönyös falnak ütköztek volna, amelyről visszapattant minden.

Felkapta a pórázt.

– Gyere, Bars. Sétálunk.

A park fái között haladtak, az esti levegő hűvös volt. A vállában a feszültség lassan sajgó fájdalommá sűrűsödött. Bars egyre előrébb tört, a póráz megfeszült a kezében, és minden hirtelen rántás belenyilallt a karjába, mintha a kimondott szavak visszhangoznának benne: önzés, túl sok időd van, mi ebben olyan nehéz.

A kutya újabb erős rántással szinte kirántotta a kezéből a szíjat, és Ildikó alig tudta megtartani az egyensúlyát a kavicsos sétányon.

Bars egyre hevesebben húzta előre, szinte kitépte a pórázt Ildikó fáradt ujjai közül. Minden egyes rántás visszhangként verte fel benne a gyerekei szavait: önző vagy… rengeteg időd van… igazán ennyire nehéz segíteni?

A sétányon szemből Emese közeledett, régi munkatársa. Léptei könnyedek voltak, szinte ringtak, mintha valami belső zene ütemére haladna. Élénk színű sál villant a nyakában, frissen vágott frizurája keretezte nevetéstől csillogó szemét.

– Ildikó! Nahát, alig ismertelek meg! Mindig rohansz valahová. Megint az unokával vagy? – biccentett Bars felé.

– A fiam kutyája – felelte Ildikó röviden.

– Ó, értem! Te vagy a család örök megmentője – nevetett Emese gondtalanul. – Képzeld, jövő héten repülök Spanyolországba! Beiratkoztam egy flamenco‑tanfolyamra. El tudod hinni?

A mi korunkban! A csajokkal megyünk a tornacsoportból. A férjem először morgott, aztán legyintett: „Menj csak, pihenj, rád fér.” És te? Mikor voltál utoljára csak úgy, igazán kikapcsolódni?

A kérdés ott maradt köztük a levegőben. Ildikó próbált visszaemlékezni, de az „üdülés” szó számára mindig a hétvégi telekhez, az unokák felügyeletéhez, a gyerekek körüli teendőkhöz kapcsolódott.

– Fáradtnak tűnsz – jegyezte meg Emese most már komolyabban. – Nem cipelhetsz mindent a válladon.

Felnőtt emberek, oldják meg a saját dolgaikat. Még a végén az ő kutyájukat pesztrálod, miközben az életed elsuhan melletted. Na, szaladok, próbára kell mennem!

Parfümjének finom illata még ott lebegett, amikor már eltűnt a fák között. És vele maradt az a mondat is: miközben az életed elsuhan melletted.

Ildikó hirtelen megállt. Bars értetlenül nézett fel rá.

Rápillantott a nagytestű állatra, a kezében feszülő pórázra, a körülöttük sorakozó szürke házakra. És akkor világosan érezte: ezt nem bírja tovább. Sem holnapig, sem estig. Egyetlen óráig sem.

Elég volt.

Elővette a telefonját. Ujjai enyhén remegtek, amikor megnyitotta a keresőt: „legjobb kutyahotel Dubrovnik”.