Kinga már egy hónapja nem jelentkezett. Biztosan elfoglalt. Saját család, saját gondok.

És ekkor Ildikóban először nem a megszokott sértettség ébredt fel. Valami egészen más költözött a helyére: hideg, józan, kristálytiszta felismerés. Elég volt.

A reggel azzal indult, hogy Bars, szeretetét bizonyítandó, felugrott az ágyra, és a hófehér paplanhuzaton két, csészealj méretű, sáros mancslenyomatot hagyott maga után.

Az új kanapé a nappaliban már három helyen cafatokban lógott, a kedvenc fikusza pedig – amelyet öt éven át nevelgetett gondosan – a földön hevert, levelei megrágva, földje szétszóródva a parkettán.

Ildikó remegő kézzel emelte a szájához a macskagyökér-cseppes üveget, és nem is bajlódott pohárral. Ezután tárcsázta Gergő számát. A fia csak hosszas csörgés után vette fel.

A háttérben hullámverés morajlott, és Réka felszabadult kacagása hallatszott.

– Anya, történt valami? Itt minden csodás, a tenger egyszerűen mesés!

– Gergő, a kutyáról van szó. Szétrombolja a lakást. A kanapé tönkrement, és képtelen vagyok kezelni.

– Hogyhogy? – csodálkozott őszinte értetlenséggel a fia. – Soha semmit nem tett tönkre. Nem zárod be véletlenül? Szüksége van térre, mozgásra. Anya, kérlek, ne most kezdd… Most érkeztünk, pihenni szeretnénk. Vidd el hosszabb sétára, majd lenyugszik.

– Reggel két órát gyalogoltam vele! Úgy rángatja a pórázt, hogy majdnem elestem. Gergő, kérlek, vidd el innen. Keressetek neki más megoldást.

Pillanatnyi csend következett, majd a férfi hangja megkeményedett.

– Most komolyan mondod? A világ másik felén vagyunk. Mégis hogyan vigyem el? Te vállaltad. Azt akarod, hogy mindent félbehagyjunk és hazarepüljünk a szeszélyeid miatt? Ez tiszta önzés, anya.

Az „önzés” szó úgy csapódott belé, mintha arcul ütötték volna. Ő, aki egész életét a gyerekeire tette fel.

– Nem hisztizek, én csak…

– Mennem kell, Réka hozta a koktélokat. Szórakozz egy kicsit Barsszal. Biztos összebarátkoztok. Puszi!

A vonal megszakadt.

Ildikó keze még percekig reszketett. Leült a konyhában egy székre, távolabb a romoktól. A tehetetlenség szinte tapintható volt körülötte. Végül Kingát hívta fel. A lánya mindig higgadtabbnak tűnt.

– Szia, Kinga.

– Szia, anya. Fontos? Épp megbeszélésen vagyok.

– Igen, fontos. Gergő rám bízta a kutyáját, aztán elutazott. Ez az állat kezelhetetlen. Bútorokat rongál, és attól tartok, előbb-utóbb engem is megharap.

A vonal túloldalán mély sóhaj hallatszott.

– Anya, Gergő biztos nem véletlenül kérte. Nyilván nagy szüksége volt rá. Tényleg akkora gond segíteni a saját testvéremnek? Család vagyunk. Ha elszakadt a kanapé, majd vesztek másikat. Gergő talán megtéríti.

– Nem a kanapéról van szó! Hanem arról, ahogy bánik velem! Egyszerűen kész helyzet elé állított!

– És mit kellett volna? Könyörögnie? Ugyan már. Nyugdíjas vagy, van időd bőven. Foglalkozz a kutyával, mi ebben olyan nehéz? Most mennem kell, figyel a főnököm.

A hívás véget ért.

Ildikó lassan letette a telefont az asztalra.

Család. Furcsa szó.

Az ő életében ez azt jelentette: emberek, akik akkor keresik, amikor szükségük van valamire, és ha ő nem ugrik azonnal, önzőnek bélyegzik.