A lépcsőházban éjjelente bömböl a zene, idegenek járnak fel‑le, hétvégenként pedig hajnalig tartanak a tivornyák. Nemrég az is kiderült, hogy Nóra gyereket vár. Még a második évfolyamot sem fejezte be az egyetemen, ráadásul tandíjas képzésen tanul. Eszter csak keserűen legyintett: attól tartottak annak idején, hogy a kollégiumi élet hoz majd bajt a húg fejére, de úgy tűnik, a saját lakás sem jelentett védelmet. Ha így alakult, neveljék fel ők a gyereket, ahogyan jónak látják – ő és Márk megoldják a maguk életét.

Dolgozni tudnak, egészségesek, és nem restek tenni a céljaikért. Márk rendszeresen vállal pluszmunkát, Eszter pedig otthon süt tortákat megrendelésre, amikor ideje engedi. Márk szülei és Eszter édesapja is besegít, amiben tud. Bíznak benne, hogy idővel nagyobb otthonba költözhetnek, olyanba, amelyhez senkinek nem lesz köze rajtuk kívül.

Amikor mindezt meghallottam, őszintén megdöbbentem. Rendben, Balázs számára Eszter talán mindig is kívülálló volt. De Krisztina? Hiszen Eszter a saját lánya, és az utána fizetett tartásdíjból is a lakáshitelt törlesztették. Tényleg nem lehetett volna tenni semmit? Talán érdemes lett volna bírósághoz fordulni, hátha ott igazságot szolgáltatnak.

Eszter azt mondta, utánajárt a lehetőségeknek. Azt a választ kapta, hogy akár nyerhetne is, de az ellenkezője sem kizárt, és az egész procedúra rengeteg pénzbe kerülne. Megéri‑e az időt, az idegeket és a költségeket feláldozni? Inkább hagyja az egészet az anyja lelkiismeretére. Így is mindenki összeveszett mindenkivel, az édesanyja saját magát járatta le – minek még tovább tépni a sebeket? Márk is arra kérte, ne bonyolódjon bele jogi csatározásba. Négy évet éltek ott, ennyi jutott nekik. A felújítást is maguknak csinálták, hiszen ők laktak benne.

Úgy tűnik, az élet néha ilyen igazságtalan fordulatokat tartogat. Az ember csak áll és nem érti: hogyan képes egy anya különbséget tenni a gyerekei között? Az egyiket rajongásig szeretni, a másikat pedig szigorral nevelni, állandó korlátok közé szorítva, mintha sosem lenne elég jó.

❦

– Menjek érted a munkahelyedre? Ugyan már, mi történt? Talán leálltak a buszok? – mordult bele Zoltán a telefonba, amikor felvette Réka hívását. – Kificamítottad a bokád? De hát nem tört el, igaz? Mindig túldramatizálod a dolgokat. Itt ülnek nálam a srácok, szerinted pattanjak fel, és rohanjak utánad? Ugyan, menj csak szépen busszal! Ha tényleg annyira fáj, hívj egy taxit, ne csinálj jelenetet.

– Most Rékával beszéltél? – kérdezte nevetgélve Gábor, aki a többiekkel együtt kéretlenül birtokba vette a lakást. – Ez az, haver, így kell ezt! Nem kisfiú módjára, hanem férfiként.