De akkor mi értelme volt mindannak, amit gyerekként és fiatal lányként elviselt? Miért hordott levetett ruhákat, miért élt szűkös ösztöndíjból, miért zsúfolódott öt másik lánnyal egy kollégiumi szobába ahelyett, hogy a saját lakásuk kényelmét élvezhette volna? Miért iratkozott be egy középfokú képzésre egy olyan szakmára, amit sosem szeretett, csupán azért, mert azt ígérték neki: most nincs pénz a tandíjra, de ha rendeződik a hitel, támogatni fogják, és később ott tanulhat, ahol igazán akar? És miért nyugtatta az apját évekig azzal, hogy minden rendben van, amikor a tőle érkező pénz valójában egy olyan lakásra ment, amelyhez most semmi köze?

Úgy érezte, Nóra számít igazi gyereknek, ő maga pedig csupán megtűrt mellékszereplő ebben a családban.

A lakás körüli vita végül akkora indulatokat szított, hogy a rokonság tagjai egymásnak estek, és a régi sérelmek is felszínre törtek.

A vita azonban itt még nem ért véget. Amikor Eszter felvetette, hogy adják el a lakást, és az árát felezzék meg, hogy mindketten vehessenek belőle egy szerényebb otthont – hiszen jogilag őt is ugyanúgy megilleti a rész, mint Nórát –, Balázs dühödten utasította vissza az ötletet. Szinte tajtékozva bizonygatta, hogy az ingatlan kizárólag az övé, mert hónapról hónapra ő törlesztette a hitelt, ráadásul nemcsak a kötelező összeget fizette, hanem annál jóval többet is. Keményen dolgozott, hogy a saját lányának biztosítson fedélt a feje fölé, és esze ágában sincs egy „idegen gyereket” fél lakással megajándékozni.

Azt is hozzátette: ha Krisztina időnként utalt pénzt a számlájára, honnan kellett volna tudnia, hogy az gyerektartásból származik? Ha Eszternek kifogása van, pereljen csak, bizonyítsa be, hogy bármiféle joga van az ingatlanhoz – őt ugyan ne vonják felelősségre.

A családi viszály annyira elmérgesedett, hogy Eszter és a férje végül a tervezettnél hamarabb elköltöztek. Balázs rendőri kísérettel tette ki őket, tulajdonosként fellépve. Ezután Eszter minden kapcsolatot megszakított az anyjával és a mostohaapjával, de Nóra sem kereste többé a társaságát. Szerinte nincs miről beszélniük: Eszter rosszindulatú, irigy és kapzsi. Ahelyett, hogy örülne a húga boldogulásának, csak mérget köp és féltékenykedik.

Indulatában Eszter még azt is fontolgatta, hogy bírósághoz fordul. Az édesapjának mindent elmesélt, ám végül letett a pereskedésről. Nem akarta tovább őrölni az idegeit egy bizonytalan kimenetelű ügy miatt. Az apját viszont mélyen bántotta, hogy éveken át egy olyan lakást finanszírozott, amelyhez a lánya végül semmilyen jogot nem kapott.

A fiatalok albérletben húzták meg magukat, félretettek valamennyit – Eszter apja és Márk szülei is segítették őket –, és végül sikerült megvenniük egy apró szobát. Nem nagy, de a sajátjuk. Ott élnek most, csendben, külön a többiektől. Eszter azóta sem beszél az anyjával; elege lett abból a kapcsolatból, ahol a kisebbiknek minden jár, a nagyobbik pedig mindig háttérbe szorul.

Nóra maradt a lakásban. A rendőrök szinte hazajárnak oda, a szomszédok pedig egyre gyakrabban panaszkodnak az állandó lármára és a nyugtalanító eseményekre.