«Balázs, nincs rád szükségem» — mondta anya fáradtan
Hazug szeretet, mégis szívbemarkoló remény.
Apánk még akkor ment el pénzt keresni valahová az ország másik végébe, amikor én ötödikes voltam, Lilla pedig épp csak elkezdte az iskolát. Akkor tűnt el végleg. Korábban is megesett, hogy hónapokra felszívódott, de mindig visszatért. A szüleink sosem házasodtak össze; apánk afféle szabad madár volt, akit nem kötött semmi. Járt-kelt szerte Magyarországon, hol itt vállalt munkát, hol ott. Amikor kedve tartotta, újra felbukkant – sosem üres kézzel, mindig hozott némi pénzt és valami ajándékot is. Anyánk, Emese, tűrte ezt az életet, mert menthetetlenül szerelmes volt belé.
– Gergő, próbálj meg hamarabb hazajönni – kérlelte ilyenkor.
– Ugyan már, ne sírdogálj – legyintett apánk. – Majd jövök, és hozok meglepetést is.
Félvállról adott egy puszit, aztán megint eltűnt. Amíg távol volt, a bátyja, Balázs bácsi nézett ránk. Hogy tetszett-e neki anyánk, sosem derült ki; nem tett egyetlen félreérthető gesztust sem. Egyszerűen csak mindig számíthattunk rá.
– Na, Emese, hogy boldogultok? – kérdezte, amikor beugrott hozzánk. – Mit csinálnak a kölykök?
– Hurrá, Balázs bácsi! – kiáltottam, és rohantam hozzá, hogy átöleljem.
– Szervusz, Márk – mondta, és röviden, de erősen magához szorított.
Gyerekként sokszor megfordult a fejemben, hogy bárcsak ő lenne az apám. Hétvégenként elvitt minket Lillával sétálni vagy a parkba, hogy anyánk kifújhassa magát. Néha ő is velünk tartott, máskor inkább otthon maradt, és csendben emésztette a saját sorsát.
Amikor nagyobb lettem, Balázs bácsi hozott egy bordásfalat, és felszerelte a folyosón. Apánk akkor már közel fél éve nem adott életjelet. Segítettem felcsavarozni a rudakat, köteleket, gyűrűket. Lilla kissé távolabbról figyelte, milyen ügyesen dolgozik.
– Balázs bácsi, miért nem nősülsz meg? – kérdezte hirtelen, a korához képest meglepően komoly hangon. – Olyan ügyes vagy, aranyat ér a kezed. Bárki örülne neked.
Ezt a bölcsességet nyilván anyánk és a barátnői beszélgetéseiből szedte össze.
Balázs bácsi egy pillanatra megállt a csavarhúzóval a kezében, Lillára nézett, és halvány mosoly suhant át az arcán, mielőtt válaszra nyitotta volna a száját.
– Majd ha jön valaki, aki igazán megfog, akkor megnősülök, Lilla – felelte végül Balázs bácsi könnyed hangon.
– És saját gyereket nem szeretnél? – tárta szét a karját Lilla, mintha ez magától értetődő lenne.
Balázs bácsi letette a szerszámokat, és most már komolyan nézett rá.
– Egyelőre ti épp elegen vagytok nekem. Vagy talán el akarsz küldeni? – hunyorított rá tréfásan.
Lilla nem jött zavarba.
– Én? Ugyan már! – kerekedtek el a szemei. – Mindig örülök, ha jössz.
Aznap este rákérdeztem nála:
– Miért piszkálod ezzel? Még a végén megbántódik, és nem jön többet.
– Apa legalább ajándékokat hoz… – sóhajtotta álmodozva. – Biztos hamarosan megint megérkezik.
– Ugyan már, butus. Egy pár ajándékkal meg lehet téged venni? Tudod, mennyibe kerültek azok a sportcuccok, amiket Balázs bácsi szerzett nekünk?
– És engem az miért érdekelne? Én ruhákat meg babákat szeretnék. Nem fogok a rudakon lógni, mint valami majom.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz