Abban az évben hiába várta apánkat. Nem jött. Egy délután Balázs bácsi komoran érkezett, és bezárkózott anyával a konyhába. Halkan, de nyomatékosan magyarázott neki valamit, anya pedig keservesen sírt.

– Emese, kérlek, ne sírj. Nem hagylak magatokra. Ismered őt… mindig oda megy, ahol kényelmesebb, ahol könnyebb az élet.

Anya hangosan felzokogott, szinte jajveszékelve, aztán még sokáig nem tudta abbahagyni a sírást.

Balázs bácsi ezután is járt hozzánk. Segített, javított, elvitte sétálni Lillát. Egy nap összeszedte a bátorságát, és beszélt anyával az érzéseiről. Én pedig – minden lelkiismeret-furdalás nélkül – kihallgattam őket.

– Balázs, nincs rád szükségem – mondta anya fáradtan. – Jó ember vagy. Igazi boldogságot érdemelsz.

– Majd én tudom, kire van szükségem – válaszolta makacsul.

– És ha visszajön?

Erre nem érkezett felelet.

– Akkor is várni fogom. Szeretem őt, Balázs. Nem tehetek róla. Ha neked megfelel egy olyan nő, akinek a szíve máshol van…

Lopakodva eltávolodtam az ajtótól. Dühös voltam anyára. Hogy lehet valaki ennyire vak? Pont őt várni…

Így éltünk tovább. Lilla apánk természetét örökölte: ahhoz húzott, aki épp többet adott. Vajon hibáztathattam volna érte?

Lilla azonban mintha lassan kijózanodott volna: ráébredt, hogy hiába várja apánkat ajándékokkal és nagy ígéretekkel, abból már nem lesz semmi. Balázs viszont ott volt velünk nap mint nap. Dolgozott, hajtott, eltartotta a népes családot. Anyánk fiút szült neki, Leventét. Balázs boldogsága szinte kézzelfogható volt, majd szétvetette az öröm. Össze is házasodtak, és úgy tűnt, végre sínre kerül az életünk.

Én kitűnő bizonyítvánnyal fejeztem be a középiskolát, egyetlen hármas nélkül. Jó eséllyel bekerülhettem az egyetemre államilag finanszírozott helyre. Anya úgy ragyogott, mintha ünnepi díszbe öltöztették volna.

– Na, Balázs, lesz itt egy tudós a családban! – nevetett büszkén.

– Ugyan már, mintha mi nem értenénk semmihez – vágott vissza tréfásan Balázs.

– Ne bolondozzatok már! Miféle tudós? – tiltakoztam zavartan, és legyintettem. – Inkább töltsetek abból a pezsgőből. Csak egy kortyra.

– Mintha még sose kóstoltál volna – szúrta oda Lilla, mire villámokat szórtam felé a szememmel.

Levente közben ide-oda mászott rajtunk, mindent meg akart kaparintani, ami az asztalon volt. Már épp fel akart kapaszkodni rá, amikor Balázs elcsípte, és az ölébe ültette.

– Na, fiacskám, viselkedj rendesen. Nagyfiú vagy már!

Levente erre felmarkolt egy kanalat, az orrához szorította, és bandzsítva bohóckodott. A nevetés egyszerre tört ki mindenkiből.

– Csöngettek? – kapta fel a fejét Lilla.

Anya ajtót nyitott, aztán hátrálni kezdett a szobába. A küszöbön apánk állt. A levegő megfagyott körülöttünk.

– Mi az, miért némultatok el? Ünnepeljetek csak tovább – jegyezte meg szárazon.

Egyikünk sem felelt. Levente lecsúszott Balázs öléből, és kíváncsian elindult az idegen férfi felé. Apánk ügyet sem vetett rá. Anya villámgyorsan felkapta a kisfiút, mintha pajzsként tartaná maga előtt. Balázs felállt, és egy pillanatra megingott.

– Hová mész? – kérdezte anya furcsán csengő hangon.