«Az alma nem esik messze a fájától… anya» — Márk gúnyosan mondta
Egy rideg, számító anya tönkretette a gyerekkort.
Márk pontosan tudta, hogy az édesanyja sosem szívlelte igazán a feleségét, Lillát. Mégsem hagyhatta ki a meghívottak közül – bármilyen feszült is volt köztük a viszony, az anyja akkor is az anyja marad.
– Márkocskám, mi ez itt a zakódon? Egy kis szál kandikál ki – csapott le rá az asszony, és máris úgy tett, mintha valami óriási hibát fedezett volna fel. – Jaj, fiam, hát ez egy hatalmas szakadás! Gyorsan vedd le, mindjárt megvarrom!
– Ugyan, nem kell. Felveszek inkább egy másikat – hárította el Márk.
– Persze, majd félredobod, aztán ott hever használhatatlanul? Szó sem lehet róla, megjavítom. Lilla, mondd csak, van nálad tű?
És ez így ment minden apróságban…
Márk együttérző pillantást vetett a feleségére. Nem tehette meg, hogy mindenkit meghív, csak őt nem. Bárhogy is alakult köztük az élet, az anyját nem lehetett egyszerűen kihagyni.
Az asszony csupán néhány éve lett aktív része Márk mindennapjainak. Akkor közeledett hozzá igazán, amikor az apja meghalt – az a férfi, akit Márk valójában alig ismert.
A szülei állandóan úton voltak. Hivatalosan az apja járt kiküldetésekre, de az anyja mindig vele tartott, ahogy mondogatta: „mint a dekabrista felesége”, mindenhová követte.
Amikor Márk megszületett, érkezését inkább kellemetlen közjátéknak tekintette. Az apját teljesen lefoglalták a kutatásai, épp egy tudományos áttörés küszöbén állt, így a fia születése fölött szinte átsiklott.
Három hónap után az anya a gyermeket a nála egy évvel idősebb, hajadon nővérére, Eszterre bízta.
Eszter soha nem ment férjhez. Eleinte a nagymamával együtt nevelték a kisfiút, majd amikor az idős asszony meghalt, a nagynéni minden idejét és szeretetét az unokaöccsének szentelte.
Soha nem engedte, hogy „anyának” szólítsa. Mindig emlékeztette rá, hogy neki van édesanyja.
Márk tisztában volt vele, hogy az a csinos nő, aki évente egyszer felbukkant rengeteg ajándékkal, az igazi anyja. Mégis Esztert szerette teljes szívéből, és őt tekintette anyjának – ezt tizenkét évesen ki is mondta.
Látta, ahogy Eszter szemében felcsillan a fény, érezte, hogy hevesebben ver a szíve, de a nő mégis szigorúan felelt:
– Ezt nem szabad mondanod. Én csak a nagynénéd vagyok.
– Nem érdekel! Nekem te vagy az anyám – csattant fel a fiú.
– Nyugodj meg – húzta magához Eszter a kócos fejét, és homlokon csókolta. – Az vagy, a fiam… az örömöm, az egész életem benned van.
Eszter akkor halt meg, amikor Márk tizenhat éves volt.
– Hát persze, Eszter… nála mindig minden így alakult – jegyezte meg az anyja a temetés után száraz hangon. – Levente épp egy hatalmas felfedezés küszöbén állt, legalább azt megérte, hogy… hogy itthon vagyunk…
Márkot megrázta az anyja ridegsége.
– Ő a testvéred volt. Az egyetlen kapocs a gyerekkorodhoz.
– Ugyan, ne beszélj butaságokat – legyintett az asszony. – Inkább azt mondd meg, hogyan tovább? Még egy éved van az iskolából, két év a nagykorúságig. Eszter igazán gondolhatott volna erre… Nem várhatott volna egy kicsit?
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz