Márk döbbenten nézett rá.

– Vagyis az a lehetőség, hogy magadhoz vegyél és együtt éljünk, fel sem merül benned?

Az asszony felháborodottan felcsattant.

– Megőrültél? Nálunk kialakult rend van, nem boríthatjuk fel csak úgy. Hová tennénk egy kamaszt? Ráadásul hamarosan elutazunk. Egyiptomba megyünk… fél évre.

Márk keserűen elmosolyodott.

– Értem. Akkor adj be egy intézetbe – mondta tompán, minden él nélkül.

Az anyja elgondolkodva végigmérte.

– Tulajdonképpen… nem is rossz ötlet – húzta el a száját. – Bár kétlem, hogy már felvennének.

– Majd én figyelek a fiúra – szólalt meg hirtelen Judit néni, a szomszéd, aki Eszter édesanyjának régi barátnője volt. A jelenetet eddig némán figyelte, most azonban rosszallóan csóválta a fejét. – Eszter rendesen felnevelte Márkot. Nem fog éhen halni, talpraesett gyerek. Csak annyit kérek, hogy küldj neki pénzt.

– Pénzt? – kapta fel a fejét Réka.

– Igen, pénzt. Mit gondolsz, levegőből él majd? Vagy Eszter régi ruháit hordja, amíg szét nem foszlanak? Téged sosem érdekelt, hogyan jönnek ki egyetlen fizetésből.

– De hát… hoztam ajándékokat…

– Azokat az ajándékokat inkább tartsd meg magadnak – vágott vissza Judit néni kíméletlenül. – Ne nézz így rám! A pillantásaid rám nem hatnak. A saját anyáddal és a testvéreddel talán működött, de velem nem. Emlékszem ám, hogyan csavartad el Levente fejét Eszter elől. Akkor még nem volt professzor, csak egy egyszerű egyetemista. Te meg úgy kapaszkodtál bele, mintha az életed múlna rajta. Ne játssz itt ártatlant.

Réka szinte levegő után kapkodott a felháborodástól. Judit néni gyerekkoruk óta ismerte őket, és sosem kertelt – amit gondolt, azt az arcukba mondta.

Márk eleinte fel sem fogta a szavak súlyát. A gyász elnehezítette a gondolatait. Aztán lassan mégis összeállt benne valami.

– Mit akart ezzel mondani Judit néni? – kérdezte halkan.

– Ne törődj azzal a vén bolonddal – legyintett Réka ingerülten. – Levente csak ismerte Esztert. Aztán meglátott engem, és belém szeretett. Ennyi az egész. Inkább azt mondd meg, hol van az a kis doboz a… ékszerekkel? Nem találom sehol.

– Minek keresed?

– Hát hogyhogy minek? Emlék az anyámtól… meg a testvéremtől.

– Felesleges kutatnod. Nincsenek itt.

Az asszony arca elsápadt.

– Csak nem… eladtátok őket? De hiszen azok… azok…

– „Csecsebecsék”, ahogy te mondtad – felelte Márk szárazon.

Gyerekkorában órákig el tudott bíbelődni a bársonnyal bélelt doboz tartalmával. Színes kövek csillantak benne: nyaklánc, fülbevaló, gyűrű.

A nagymamája mesélte egyszer:
– A dédapád egy földbirtokos fiát mentette ki a folyóból. Hálából az úrnő ezt az ékszersort ajándékozta neki. Azóta a családunkban az elsőszülött lány viseli az esküvőjén. Nem vagyunk grófok, Márk, de ezt mindig megőriztük. Volt éhínség, volt háború, mégsem nyúltunk hozzá. Eladhattuk volna, könnyebb életünk lehetett volna, de nem tettük.

A hagyomány szerint Eszter kapta meg, és egyszer majd a legidősebb lányának adta volna tovább.

Csakhogy a nagymama hamar elment, Eszternek pedig sosem született lánya. És most úgy tűnt, a múlt utolsó darabja is végleg eltűnt.