„Elköltözünk. Egy másik városba.” — jelentette ki Márk határozottan
Túlzott gondoskodás fojtogató, önző és romboló.
– Tehát amíg nem voltunk itthon, az anyád valahogy mégis bejutott a lakásba? – remegett a hangja a felháborodástól.
– Úgy tűnik – dörzsölte meg az orrnyergét Márk feszülten. – Csakhogy fogalmam sincs, hogyan. Nem adtunk neki kulcsot.
– Lehet, hogy van egy másolata? De honnan szerezhette? – töprengett a nő. – Vagy… talán hívott egy zárszakértőt?
– Anya, ezt mégis meddig csinálod? Megbeszéltük! – fordult szemrehányóan Márk az anyjához.
– Márkocskám – kezdte sértődött, mégis mézes hangon Ildikó –, én csak jót akartam. Sütöttem nektek egy adag palacsintát…
– Reggel hétkor? Szombaton? – hitetlenkedett Márk.
– És akkor mi van? A fiataloknak kell az energia. Nézz csak Rékára, csupa csont és bőr szegény.
Réka a hálóban, a takarót magára húzva hallgatta a konyhából átszűrődő szóváltást. Az álom egy szempillantás alatt elillant. Az anyósa már megint hajnalban toppant be. Hányszor próbálták ezt tisztázni, mégsem változott semmi…
– Anya, kérleltünk már… – Márk hangjában most inkább kétségbeesés csengett, mint harag.
– Ugyan, fiam, ne viselkedj úgy, mint egy sértett gyerek! Az édesanyád jön látogatóba, te pedig duzzogsz. Bezzeg a mi időnkben…
– Igen, tudom, akkoriban nagy becsben tartották az idősebbeket. De arról hallottál, hogy egy fiatal házaspárnak szüksége van a saját terére?
Réka összeszorította a száját. Érezte, hogy a beszélgetés pillanatokon belül veszekedésbe torkollik. Felkelt az ágyból, magára kapta a köntösét, és határozott léptekkel a konyha felé indult, hogy közbelépjen.
– Jó reggelt – szólalt meg Réka erőltetett kedvességgel, miközben megpróbált mosolyt varázsolni az arcára.
– Rékácskám! – ragyogott fel Ildikó. – Hoztam nektek reggelit. Gyere csak, ülj le, egyél pár falatot, nehogy éhen maradjatok!
– Köszönjük, mama – sóhajtott Réka fáradtan. – De megbeszéltük, hogy előtte szólsz…
– Ó, hát erre gondolsz! – csapta össze a kezét az anyós. – Csak egy pillanatra ugrottam be. Megreggeliztetlek benneteket, aztán már itt sem vagyok. Észre sem veszitek!
Márk látványosan az ég felé fordította a szemét, Réka fejében pedig keserű gondolat villant át: vajon más menyek is eljátszanak a gondolattal, hogy törvényben szabályozzák a túláradó anyai gondoskodást?
Soha nem hitte volna, hogy egyszer az életük legnagyobb küzdelme a saját nyugalmuk megőrzése lesz. Pedig kezdetben minden annyira ártatlannak tűnt, már-már idillinek.
Amikor Márk először bemutatta neki az édesanyját, Réka szinte el volt bűvölve. Ildikó a megtestesült figyelmességnek és melegségnek látszott. „Milyen szerencsés Márk, hogy ilyen anyja van!” – gondolta akkor, miközben élvezte a szívélyes öleléseket és a hosszú, bensőséges beszélgetéseket. Az ő családjában ilyesmi ritkaságszámba ment.
Aztán lassan minden megváltozott.
Ildikó nem vált rosszindulatúvá, sőt. A törődése úgy lengte körül őket, akár egy puha takaró – csakhogy ez a takaró idővel szűknek bizonyult, és egyre kevesebb levegőt hagyott. Rá kellett jönniük, hogy a szeretet is lehet fojtogató.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz