És ez nem egy-egy alkalom volt. Minden áldott nap újabb telefonhívások és üzenetek érkeztek.

Váratlan becsengetések, kéretlen megjelenések követték egymást. „Réka drágám, főztem egy kis levest!”, „Márk, ideadod az ingeket, kivasalom őket!”, „Gyerekek, nem mossam le az ablakokat?” Eleinte Réka hálásan mosolygott, aztán csak tűrt, később egyre ingerültebb lett, végül pedig teljesen kimerült ebben a véget nem érő figyelmességben.

– Márk, mi lenne, ha elköltöznénk? – vetette fel egy este fáradtan. – Valahová messzebb.

A férfi sóhajtva dőlt hátra.

– Szerinted a kilométerek visszatartanák? Nem ismered eléggé anyát.

Igaza lett. Amikor valóban új lakás után néztek, Ildikó sértett kihívásként élte meg a döntést. Már nem érte be rövid látogatásokkal: rendre ott akart aludni náluk. „Legalább nem kell annyit utazgatnom!” – érvelt ártatlanul.

Különösen a szombat reggeleket sajátította ki. Pontban nyolckor toppant be, karján dobozok egész tornyával, és addig sürgött-forgott, míg mindkettejüket jóllakatta. Csak akkor indult haza, amikor már az utolsó falat is elfogyott. Ahogyan ma is.

Ekkor értette meg Réka, miért költözött Márk bátyja, Benedek, az esküvője után az ország túlsó végébe. A távolság csodákra képes: messziről sokkal könnyebb szeretni valakit.

Egy hétvégén, amikor megpróbáltak elbújni a világ – és Ildikó – elől, hazatérve különös látvány fogadta őket. A hűtőben katonás rendben sorakoztak a frissen megtöltött ételes dobozok.

– Ez mégis hogyan lehetséges? – nézett Réka döbbenten a férjére.

– Töltött rizs… – sóhajtott Márk. –

– Anya specialitása – tette hozzá keserű félmosollyal.

Réka idegesen fel-alá járkált a konyhakövön, mintha a lépéseivel próbálná helyrebillenteni a világot.
– Lehet, hogy volt nála egy pótkulcs? De hogyan kerülhetett hozzá? Vagy… hívott egy lakatost?

Márk a fejét rázta.
– Nem, erre még ő sem vetemedne. Szeret irányítani, de ez már túlzás lenne.

Nem telt bele sok idő, és kiderült az igazság. A lakáskulcsot a szomszédasszonynál hagyták, hogy locsolja a virágokat a hétvégén. Ildikó pedig – milyen különös „véletlen” – összefutott vele a lépcsőházban, és elkérte a kulcsot.

A valódi csapás azonban csak ezután érte Rékát. Amikor a nappaliban meglátta az üres vitrint, elszorult a torka.

– Márk… eltűntek a babáim – suttogta remegő hangon.

Ildikó úgy döntött, egy felnőtt nőnek nincs szüksége efféle gyűjteményre, ezért továbbajándékozta őket a szomszéd kislánynak. Mire sikerült visszaszerezni néhány darabot, a legtöbb megsérült, az egyik pedig darabokra törve került elő.

– Csak babák? – fakadt ki Réka. – Fogalmad van, hány éven át gyűjtöttem őket?

Hosszú, feszültséggel teli beszélgetések után Márk végül határozottan kimondta:
– Elköltözünk. Egy másik városba.

Ildikó arca elsápadt.
– Hogyhogy elköltöztök? Márk, ugye tréfálsz?

– Nem, anya – felelte nyugodtan. – Már döntöttünk.

Réka ekkor érezte először, hogy talán valóban fellélegezhet.