«És mire mész egy ilyen szeretettel?» — kérdezte Nóra keserűen
Ez kegyetlenül fájdalmas, mégis csodálatos remény.
— Márk, furcsát álmodtam az éjjel — szólalt meg Nóra halkan a férjéhez fordulva. — Egy idős asszony jelent meg előttem, és azt mondta, költöznünk kellene egy faluba. Olyan helyre, ahol templom is van. Biztos vagyok benne, hogy ez nem közönséges álom volt. Érzem, hogy jelent valamit. Mi lenne, ha eladnánk a lakást? Még most, amíg jó az idő, kereshetnénk egy kis házat, és átköltözhetnénk.
Nóra a plafont bámulta a sötétben. Márk háttal feküdt neki, egyenletesen szuszogott. Tizenkét éve voltak házasok. Tizenkét esztendő reménykedés, majd csalódás. A háromszobás lakás, amelyért éveken át spóroltak, lemondtak utazásokról és pihenésről, most hatalmasnak és üresnek tűnt. Mintha visszhangozta volna a hiányt.
Nóra óvatosan sóhajtott, nehogy felébressze a férjét. Márk azonban megszólalt:
— Nóri? Már megint nem alszol?
A nő összerezzent.
— Nem jön álom a szememre — felelte fojtott hangon, és a fal felé fordult.
Márk is megfordult, könyökére támaszkodva figyelte az arcát. A tekintetében aggodalom ült.
— Megint ezen rágódsz? — kérdezte csendesen.
Nóra hallgatott. Mi máson járhatott volna az esze?
— Meddig akarod még gyötörni magad? Mindent megtettünk, amit lehetett. Az orvosok is azt mondták… — kereste a megfelelő szavakat —, hogy előfordul az ilyesmi.
— Előfordul? — csattant fel Nóra. — Másokkal! A barátnőimnek mind van gyerekük, a szomszédoknak is, még a Pécsen élő harmad-unokatestvéremnek is! Csak nekünk nincs senkink. Üres az életünk, Márk! Ki lesz mellettünk, ha megöregszünk? Ki nyújt majd egy pohár vizet?
Hangja megremegett, a könnyei kibuggyantak. Zokogás rázta a vállát. Márk fáradtan sóhajtott, de odahúzódott hozzá.
— Nóri, kérlek… ne csináld ezt. Minden rendben lesz. Még bármi megtörténhet.
A nő nem reagált a vigasztalásra. Márk felült, megfogta a kezét.
— Ne marcangold magad. Itt vagyunk egymásnak. Ez nem elég?
— Nem! — rántotta ki a kezét. — Te férfi vagy, neked könnyű. Nem érzed azt, hogy hibás vagy, hogy kevesebb, mint kellene. Nem tudod, milyen selejtesnek érezni magad!
Márk lehunyta a szemét. Ismerte ezt a beszélgetést, minden mondatát előre hallotta. Tudta, mennyire fáj Nórának, de ő maga is kimerült már.
— Hogy mondhatsz ilyet? — nézett rá komolyan. — Te vagy a legcsodálatosabb nő, akit ismerek. Szeretlek. Ez nem változott.
— És mire mész egy ilyen szeretettel, ha nem adhatok neked gyereket? — kérdezte keserűen.
— A gyerek fontos, igen. De te fontosabb vagy. A társam vagy, az életem része. Azt hiszed, emiatt elhagynálak?
— Nem tudom… — suttogta Nóra elcsukló hangon.
Elfordult, és újra sírni kezdett. Márk átölelte, simogatta a haját, halkan beszélt hozzá, bár úgy érezte, szavai lepattannak róla. Évek óta próbálkoztak. A vizsgálatok szerint mindketten egészségesek voltak, semmi akadálya nem lett volna a gyermekáldásnak — mégsem történt semmi.
Idővel Nóra sírása alábbhagyott. Üres tekintettel meredt maga elé. Márk kiment a konyhába, majd két bögre teával tért vissza.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz