— Igyál egy kortyot — nyújtotta át az egyiket.

A nő átvette, de nem emelte a szájához.

— Márk… — kezdte tétován. — Soha nem jutott eszedbe, hogy… elmenj?

A férfi megdermedt.

— Hogy mit?

— Hogy keresel valakit, aki képes gyereket szülni neked.

Márk lassan letette a bögréjét az éjjeliszekrényre.

— Ezt most komolyan kérdezed?

— Nem akarlak magamhoz láncolni, ha boldogtalan vagy — mondta lehajtott fejjel. — Ha vágysz a családra…

Márk odalépett, két tenyerébe fogta Nóra arcát.

— Figyelj rám. Soha nem gondoltam ilyesmire, és nem is fogok. Te vagy a feleségem. Nem akarok mást. És ha nem születik gyermekünk, akkor sem cserélnélek le senkire. Csak veled együtt képzelem el az életemet. Érted?

Nóra a szemébe nézett, és a remény halvány fénye csillant meg benne.

— Tényleg így érzed?

— Igen. Egy csapat vagyunk. Jóban-rosszban.

Ismét magához ölelte, és ezúttal a nő nem húzódott el.

Néhány percnyi csend után Nóra lassan felemelte a fejét.

— És ha… vennénk egy kutyát? — kérdezte váratlanul.

Márk meglepetten pislogott.

— Egy kutyát?

— Igen. Kicsit. Olyat, akit lehet szeretni, gondozni. Valakiről gondoskodni kellene.

A férfi néhány másodpercig fürkészte az arcát, majd a szája sarkában halvány mosoly jelent meg. Tekintetében először csillant meg valami régen látott könnyedség, mintha a sötétségen át egy apró fénycsík törne be az életükbe.

— Tudod mit? Ez tényleg nem is rossz ötlet — bólintott végül Márk, és a hangjában őszinte lelkesedés csengett. — Milyen fajtára gondoltál?

Nóra bizonytalanul elmosolyodott.

— Fogalmam sincs. Nézzük meg együtt? Biztos találunk valamit az interneten.

Felkönyököltek az ágyon, válluk összeért, és perceken belül már kölyökkutyák fotói villogtak a kijelzőn. Egyiken túl nagy fülek lógtak, a másikon komoly, gombszemek néztek vissza rájuk. Vitatkoztak, nevetgéltek, egyik linkről a másikra kattintottak. A szoba, amely az elmúlt hónapokban kongott az ürességtől és a kimondatlan fájdalomtól, most lassan megtelt élettel. A levegőben valami óvatos remény vibrált. Még mindig együtt voltak. És talán az öröm is visszatalál hozzájuk — ha nem is abban a formában, ahogyan egykor elképzelték.

Fél év telt el azóta, hogy Rőzsi belépett az életükbe. A kis, vörös bundájú kutya Nóra mindennapjainak középpontjává vált. Nem sokkal az érkezése előtt a nő szakemberhez fordult, mert a benne kavargó kétségbeesést már nem tudta egyedül elviselni. A pszichológus azt tanácsolta: egy állatról való gondoskodás segíthet enyhíteni a meddőség miatti depresszióját.

Eleinte valóban működött. Rőzsi állandó figyelmet követelt — sétát, játékot, törődést. Nóra reggelente elsőként hozzá hajolt le, este az ő szuszogását hallgatta elalvás előtt. Úgy érezte, szükség van rá, mintha egy apró lény sorsa múlna rajta. Ám a kezdeti lelkesedés lassan elcsendesedett. A régi gondolatok visszakúsztak, és újra szorítani kezdték a mellkasát.

„Hiányos vagyok… hibás…” — zakatolt benne kíméletlenül.

Barátnői idővel elmaradoztak mellőle. Az elején együtt sírtak vele, orvosokat ajánlottak, klinikák címét küldték át, újabb és újabb lehetőségekről beszéltek. Nóra mindent kipróbált: vizsgálatok sorát, hormonkezeléseket, lombikprogramot. A testét tűk és remények járták át — eredmény nélkül. A környezete pedig lassan belefáradt a folyamatos kudarc történetébe.