«Vannak álmok, amelyeket nem lehet elhallgattatni.» — Nóra, letette
Ez a lakás fojtogató, álmok kiszáradnak benne.
Nóra és Márk már két esztendeje éltek együtt a fiú néhai nagymamájának lakásában. A kis alapterületű, mégis barátságos otthon egy csendes, külső városrészben állt. Nem szenvedtek hiányt semmiben: mindketten elvégezték a közgazdasági egyetemet, dolgoztak, és nyugodtan, megfontoltan tervezgették a közös jövőt. Gyereket egyelőre nem akartak. Volt viszont egy közös, nagy álmuk: eljutni Peruba, vagy akár több dél-amerikai országot is bejárni egy hosszabb út során. Mindkettejüket lenyűgözte a térség kultúrája és történelme.
Gyakran ábrándoztak erről az utazásról. Esténként szívesen kuckóztak be a kanapéra, bekapcsoltak egy utazós csatornát, és újabb filmeket, riportokat kerestek a kiszemelt helyekről.
– Nézd csak, Nóra – állította meg a felvételt Márk. – A reptérről busszal is be lehet jutni a belvárosba. A taxi elképesztően drága.
– Látom – bólintott a lány. – De ehhez nem ártana beszélni a nyelvet.
– Majd megoldjuk valahogy. A taxisok meg simán lehúzzák a turistákat, akár tízszeres árat is elkérnek. Nekik az utazó kész aranybánya.
– Képzeld, ma találtam egy jó cikket Peruról – lelkesedett Nóra. – Tele van hasznos tanácsokkal. Mutatom…
A mondatot egy ismerős, kellemetlen hang szakította félbe: kulcs csúszott a zárba, majd kétszer elfordult.
– Ó, megjött anya. Megkeresem a papucsát – pattant fel Márk, és az ajtóhoz sietett.
Nóra bezárta a böngészőt, sóhajtott egy nagyot, és ő is elindult köszönteni Ildikó asszonyt.
– Sziasztok, fiatalok! Itthon vagytok? – lépett be derűsen.
– Persze, anya – segített neki Márk kibújni a kabátból. – Nyolc van, hol máshol lennénk? Te meg merre jártál ilyen későn?
– Mit vacsoráztatok? Csak nem megint rendeltetek valami sushit? – kérdezte rosszalló éllel. – Sütöttem pogácsát, főztem levest is, kicsit több lett a kelleténél. Gondoltam, áthozom, nehogy éhen maradjatok. Nóra, vedd át a táskát.
– Nagyon kedves, köszönjük, de már ettünk – próbálkozott óvatosan a lány.
– Ugyan már! A fiam gyerekkora óta imádja az én sütimet. Ha nem éhes, akkor is eszik belőle. Szerencse, hogy a közelben lakom. Ha a város másik végén élnék, nem tudnék ilyen gyakran átugrani.
– Igen, igazán szerencsés – felelte Nóra, majd a konyhába ment vizet forralni.
Ildikó szinte minden este megjelent náluk. A lakás valaha az édesanyjáé volt, így természetesnek vette, hogy kulcsa van hozzá, és akkor érkezik, amikor kedve tartja. Egyedül élt, nem volt hétvégi telke, háziállata sem, a kézimunkát untatta, a televíziózástól pedig fájt a szeme. Az ideje viszont rengeteg volt. Főzött, sütött, majd átvitte az ételt szeretett fiának – és természetesen Nórának is.
– Márk, nem gondolod, hogy anyukád túl sűrűn jön? És legalább előtte telefonálhatna – hozta szóba néha tapintatosan Nóra.
– De hát ez az ő lakása is volt – vont vállat a fiú. – Meg aztán, mi ebben a gond?
– Előfordulhat, hogy épp kettesben szeretnénk lenni, vagy dolgunk van.
– Nem zavar téged semmiben. Csináld, amit akarsz, nem szól bele. Beugrik fél órára, iszunk egy teát, aztán megy is. Tényleg nem értem, mi bajod.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz