A valóságban azonban Ildikó ritkán maradt csak harminc percig. Gyakran két-három órát is eltöltött náluk. Teázgatott, részletesen beszámolt a rendelőintézeti vizitekről, barátnői panaszairól és azok gyermekeinek ügyeiről. Közben pedig folyamatosan megjegyzéseket tett arra, amit Nóra éppen csinált.

– Nóra, kérlek, ne ezekből a csészékből adj teát. Csehszlovák darabok, anyám annak idején protekcióval szerezte őket. Ritkaságszámba mennek. Ha eltöröd, pótolhatatlan. Tedd vissza őket a vitrinbe, ahol voltak. Majd hozok másikat.

– Épp átrendeztem a szekrényt, annyi felesleges holmi van benne – jegyezte meg halkan a lány.

– Ugye semmit sem dobtál ki? Az mind Márk nagymamájának emléke. Hogy lehetne az szemét?

– De több darab repedt vagy csorba. Minek őrizni? Ami használható, használjuk, ami nem, attól megválhatnánk.

– Nóra, te ezeket nem te vetted. Ha majd a saját vagyonotokat gyarapítjátok, azzal azt tesztek, amit akartok. Itt viszont ne alakíts ki új szabályokat. Hová tetted a vitrines dolgokat? Márk tud róla, mit műveltél?

– A balkonon vannak dobozba pakolva. Nem, ő dolgozott, amikor átrendeztem… – kezdte Nóra, és érezte, hogy a beszélgetés korántsem ért a végére.

– Gondoltam. Különben biztosan nem hagyta volna – legyintett Ildikó. – Mindent tegyél vissza a helyére! És mi ez a szag? Mit főzöl itt?

– Céklalevest – felelte Nóra higgadtan.

– Annak nem ilyen az illata. Megint beleraktad azokat a különleges fűszereidet? Márk az ilyesmit nem szereti.

– De szereti. Mindig megeszi.

– Ha a hűtőben csak ez van, nyilván nem válogathat – csóválta a fejét az asszony. – Van itthon hús? Főzök egy rendeset, olyat, amilyet ő igazán kedvel.

– Igazán nem szükséges, már kész van – próbálta visszafogni Nóra.

– Ez nem jó. Csinálok frisset. Pirítok hozzá ropogós kenyérkockát is, azt imádja. Szerencsére beugrottam a boltba, vettem egy friss cipót. Te addig rakd rendbe a vitrint. Én majd itt intézem a konyhát. Nem idegen terep nekem – hány éven át főztem az édesanyámnak.

Nóra szó nélkül sarkon fordult és bement a szobába. Belül azonban forrt benne az indulat, annyira, hogy szinte remegett tőle. Nem is tudta pontosan, mi bántja jobban: az, hogy Ildikó mindenbe beleszól, kioktatja őt az élet nagy dolgairól és még a levesfőzésről is, vagy az, hogy Márk mindezt tétlenül eltűri.

Igyekezett megértő lenni. Végül is ez a lakás Ildikó édesanyjáé volt, természetes, hogy ragaszkodik hozzá, és nem akarja, hogy bármi megváltozzon benne. Emlékeket őriznek a tárgyak. De lehet-e örökké a múltban élni? Ők még fiatalok. Szerette volna a lakást a saját ízlésük szerint alakítani, megszabadulni a felhalmozott holmiktól, kidobni a nehéz, öreg bútorokat, a régóta működésképtelen lemezjátszót, a kitört lábú fotelt, a százszor foltozott, makacs foltokkal tarkított plédet. Jó lett volna olyan tárgyakkal körülvenni magát, amelyek örömet adnak, nem pedig feszültséget keltenek, nem szívják el az energiáját. Ildikó azonban hallani sem akart erről.

Márk sem mutatott különösebb lelkesedést a változtatás iránt. A kissé nyomasztó, múltba ragadt hangulat neki megfelelt. Nóra fejében egyre gyakrabban megfordult a gondolat, hogy béreljenek inkább egy saját lakást, és költözzenek el. De tudta, Márk ezt nem értené. Szerinte itt mindenük megvan, ráadásul ingyen laknak, az édesanyja pedig örül, hogy nem áll üresen a lakás, és valaki gondját viseli. Albérletet fizetni pedig pénzkidobás – főleg most, amikor minden forintot félretesznek. A dél-amerikai utazás, a perui kaland nem olcsó mulatság, és most ez a közös álmuk.