— Nem is fog — felelte Réka, miközben újratöltötte a poharát. — A gyávák nem telefonálnak. Kivárnak. Azt remélik, majd te mész vissza bűnbánóan.

Nóra ivott egy kortyot, és bólintott. Belül valami fájdalmas, de szükséges folyamat indult el: mintha kimetszené az életéből azt, ami fertőz. Elveszítette a házasságát, a férjét, azt a bizonyos „családot”.

Mégis, hosszú idő óta először érezte, hogy önmagát viszont megtalálta.

A telefonja három hete néma maradt. Nem mintha görcsösen várta volna — sőt, az értesítéseket is kikapcsolta. De aki már elfáradt, ám még nem hűlt ki teljesen, az néha akaratlanul is rápillant a kijelzőre. Csak úgy. Ellenőrzésképp.

Semmi. Csak a csend. Sűrű és ragacsos, mint a kora reggeli köd az országúton.

— Biztos, hogy nem akarsz válaszolni neki? — kérdezte óvatosan Réka, miközben felnyitotta a multicooker fedelét. Az illat, ami kiszabadult, majdnem könnyeket csalt Nóra szemébe. Nem az éhségtől. Attól, hogy létezik ilyen egyszerű gondoskodás.

— Miért tenném? — rúgott arrébb mezítláb egy elkószált mosókapszulát a radiátor alatt. — Remekül megvannak. Ő, az anyja, meg az új konyha az én háromszázezremből. Biztos most is majonézes tököt esznek boldogan.

— Nem dühös vagy. Meg vagy bántva — jegyezte meg Réka, miközben kavargatta a zöldségeket, mintha minden mozdulattal kimondatlan sérelmeket keverne el. — Nem. Felszabadult vagyok — nézett ki Nóra az ablakon. A parkolóban egy papucsos, pocakos férfi ordított a telefonjába már vagy húsz perce. — Régen ránéztem volna, és sajnáltam a feleségét. Most meg csak azt gondolom: nem az én csatám.

— De szeretted őt, nem?

— Szerettem. Csakhogy ha a szeretet egyedül cipeli az egészet, az olyan, mint a száraz kenyér vaj nélkül. Meg lehet enni, de fojtogat.

Márk végül váratlanul jelentkezett. Nem virágcsokorral, nem drámai vallomással. Csak egy üzenettel.

„Nóra. Beszéltem anyával. Elköltöztem. Szeretnék találkozni.”

Hosszú percekig bámulta a kijelzőt. Kikapcsolta a telefont. Aztán vissza. Rákeresett: „lehet-e következmények nélkül megbocsátani egy árulást”. Majd egy másik kérdésre: „helyreállítása lehetséges-e a bizalomnak”.

A találatok, amiket Nóra olvasott, mind ugyanazt sugallták: a bizalom helyreállítható, de soha nem marad érintetlen. A sorok között azt érezte, mintha nem feleség lett volna, hanem alvállalkozó egy közös vállalkozásban, ahol a projekt csúfos kudarcot vallott, és most kármentésről tárgyalnak.

Mégis igent mondott a találkozóra.

Márk abban a kávézóban várta, ahol évekkel korábban az előléptetését ünnepelték. Akkor minden túlméretezettnek tűnt: a jövőjük, a nevetéseik, a fehér tányérokon gőzölgő tészták. Most a hely kisebbnek hatott. Vagy talán csak ők zsugorodtak össze az évek alatt.

Márk felállt, amikor meglátta. Nem próbálta megcsókolni. Ez most így volt helyén.

– Szia. Köszönöm, hogy eljöttél.

– Nem udvariasságból vagyok itt – felelte Nóra higgadtan. – Azt szeretném tudni, van‑e értelme ennek az egésznek.

– Van – sóhajtott fel. – Ostobán viselkedtem.

– Nem ostoba voltál, hanem gyáva. A kettő nem ugyanaz. Az egyik téved, a másik menekül a felelősség elől.