— Pontosan — mosolyodott el keserűen Nóra. — Te és anya. Én meg valahol a margón, mint egy hűségkártya, amit elő lehet venni, ha kiürül a kassza.

Ekkor kopogtak. Ildikó állt az ajtóban, kezében szatyor, arcán erőltetett mosoly.

— Ó, rosszkor jöttem? — pillantott a bőröndre. — Mi ez? Összevesztetek? Nóra, már megint túlreagálod? Csak pénzről van szó!

Nóra lassan, mélyen beszívta a levegőt, majd felé fordult.

— Nem „már megint”. Hanem végre. Végre rájöttem, hogy nem kötelességem eltűrni azt, amit maga családi összetartásnak nevez.

— Hálátlan vagy! — lépett be Ildikó, és letette a szatyrot. — Ebben a családban elkényelmesedtél! Tudod te, hogy az én anyám hogyan élt? Férj nélkül, két gyerekkel, egy szoba-konyhás lakásban! Senki nem segített neki!

— Talán ezért gondolja most, hogy mindenki tartozik magának?

— Én teremtettem neked életet! Befogadtalak, odaadtam a fiamat! És te mit adtál cserébe? A pénzedet markolod, mint valami mesebeli sárkány a kincsét!

— Nem az én dolgom megfizetni mások elvárásait.

— Ez az egész az internet miatt van! — emelte fel a hangját Ildikó, miközben ledobta a kabátját. — Ott tömik a fejeteket ezzel a sok ostobasággal, hogy senkinek semmivel nem tartoztok, és ettől azt hiszitek, hogy felülírhatjátok mindazt, amit a család jelent.

— Teljesen meghibbantatok! Régen a feleségek támogatták a férjüket, együtt építették az otthont! Most meg csak ezt hajtogatjátok: „az én határaim, az én testem, az én párnám!” Tudod mit? Tartsd meg a párnádat!

— Anya! — szólt közbe végre Márk, de a hangjában több volt a feszengés, mint az erő. — Ezt nem kéne…

— Mit nem kéne? — csattant fel Ildikó. — Teljesen elvette az eszed! Ez nem asszony, hanem egy két lábon járó könyvelő! Számolgatja, mennyit eszel, mennyit alszol, mennyibe kerülsz neki! Ő aztán…

— Elég. — Nóra hangja élesebben vágott át a levegőn, mint bármi azelőtt. Ildikó még a mondat közepén elhallgatott. — Tudja mit, Ildikó? Belefáradtam. Magába. A folyamatos szemrehányásokba. A kapzsiságába. Abba, hogy mindig csak kér, kér és kér. Nem vagyok köteles darabonként odaadni magamat.

— Ugyan már, ne dramatizálj — legyintett az anyós. — Csak egy felújításról van szó. Nem a vesédet kértem.

— Persze. Egy „kis” felújítás háromszázezerért. És nem hitelből, hanem az én határaim árán. Nem vagyok bankautomata.

Amikor Nóra végül felemelte a bőröndjét, a folyosóra dermedt csend telepedett. Márk az ajtó mellett állt, karba tett kézzel, mintha fázna.

— Hová mész?

— Haza. Oda, ahol a „támogatás” nem azt jelenti, hogy add oda mindenedet.

— Tudod, hogy anya le fog nyugodni…

— És te? — fordult vissza Nóra. — Te mikor higgadsz le? Vagy egész életedben köztünk pattogsz majd, mint egy labda a grundon?

— Csak azt szerettem volna, hogy mindenkinek jó legyen…

— Nem létezik olyan, hogy mindenkinek jó, ha az egyik fél hallgat, a másik pedig követel.

Aznap este Nóra már Réka konyhájában ült. Egy pohár bor, doromboló macska az ölében, puha pizsama és teljes béke — legalábbis kívülről.

— Még csak fel sem hívott — suttogta. A hangjában nem kétségbeesés csengett, inkább üresség.