„Réka… már megint…” — Márk feszülten távozott
A kötelesség kegyetlen, és mélyen igazságtalan.
Dóra és Márk lakását reggelenként a frissen őrölt kávé telt, élénk illata lengte be – olyan volt, mint egy csendes ígéret arra, hogy a nap békésen indul. A konyhaasztalnál eltöltött néhány perc, amíg a kotyogósban lassan elkészült az ital, csak az övék volt. Ilyenkor megbeszélték a teendőket, mosolyogva szóvá tették a hétköznapok apró furcsaságait, és halkan, bizakodva beszéltek a jövőről. Az utóbbi időben azonban egyre gyakrabban törte meg ezt az idillt a telefon csörgése. Márk rápillantott a kijelzőre, arca megfeszült, majd alig hallhatóan csak ennyit mondott: „Réka… már megint…” – és átvonult a másik szobába. Dóra egyedül maradt, miközben foszlányokat hallott: „Nyugodj meg… Rendben, elintézem…”
Réka, a húga, nagyjából negyven percnyire lakott tőlük. Papíron önálló nő volt, egy kisebb cég irodavezetőjeként dolgozott, mégis újra meg újra bátyjához fordult segítségért. Hol a háztartási gépek mondták fel a szolgálatot, hol az autóval akadt gond, máskor a párkapcsolata omlott össze, és sürgősen szüksége lett egy „megbízható felnőttre”. Márk ilyenkor habozás nélkül indult. Mindig ugyanazzal az érvvel, csendesen, de rendíthetetlen meggyőződéssel: