Néhány perc múlva visszatért.

Márk feldúltan lépett vissza az asztalhoz, arca kipirult, tekintete idegesen vibrált.

— Balesete volt — hadarta. — Semmi komoly, csak kisebb koccanás, de a másik sofőr üvöltözik. Teljesen kiborult, egyedül van. Mennem kell…

— Most azonnal? — Dóra hangja megremegett, bár igyekezett higgadt maradni. — Hívjon rendőrt, azért vannak.

— Tudod, milyen feszült ilyenkor mindenki! És nincs mellette senki. Gyorsan elintézem, legfeljebb egy óra.

Dóra végül két órán át ült mozdulatlanul a gyertyafényben. Márk nem tért vissza. A pincérek szó nélkül elvitték az érintetlen fogásokat. Ő a túlpart fényeit bámulta, és próbálta visszatartani a szemébe gyűlő könnyeket. Amikor kiitta a borát, fizetett, és csendben távozott.

Márk csak éjfél után ért haza.

— Micsoda nap… — sóhajtotta, miközben ledobta a kabátját. — Igazából semmiség volt, egy meghúzott lökhárító. Csak az a fickó csinálta a jelenetet. A biztosítása lejárt, így inkább fizettem, hogy ne legyen rendőrségi ügy. Elrendeztem.

— És Réka?

— Jól van. Hazavittem, maradtam egy kicsit, ittunk teát. Tudod… megrázta az egész, és egyedül volt.

Az az „egyedül” súlyosan nehezedett a levegőre. Mintha neki nem lenne felesége. Mintha Dóra nem egyedül töltötte volna az estét ünneplő ruhában egy üres asztalnál. Márk nem bántani akarta — egyszerűen észre sem vette.

Az éjszaka szó nélkül telt el. Reggel Dóra a szokásosnál korábban rázta fel.

— Készülj. Átmegyünk Rékához.

— Minek?

— Beszélgetni. Hármasban.

Márk ezt esélyként élte meg, még fel is derült az arca az úton.

Réka köntösben, kávésbögrével a kezében nyitott ajtót rendezett lakásában. Az előző napi megrázkódtatásnak nyoma sem látszott rajta.

— Nahát, vendégek ilyen korán? Gyertek csak beljebb.

Dóra szó nélkül lépett be, kabátját magán hagyva foglalt helyet a nappaliban. Tartása feszes volt, tekintete nyugodt.

— Réka — szólalt meg halkan, mégis határozottan — ma tiszta vizet öntünk a pohárba.

A levegő szinte megdermedt körülöttük.

— A testvéred az én férjem. Ami vele történik, az rólam is szól. Segíthet neked, de csak valódi szükség esetén, vagy ha én is egyetértek vele. A pénzügyi döntéseket közösen hozzuk meg. Én nem tettem ígéretet az édesanyátoknak. Ő igen. Csakhogy ennek a házasságunk látta kárát. Ennek most vége. Innentől más szabályok érvényesek.

Réka először hitetlenkedve felnevetett, aztán arca elvörösödött a dühtől.

— Te mégis kinek képzeled magad?! Márk, hallod ezt? Takarodjatok innen!

Úgy kiabált, mint egy megsértett gyerek, akitől elvették a kedvenc játékát. Márk tanácstalanul állt, mintha két irányba húznák egyszerre. Dóra nem emelte fel a hangját, de nem is hátrált.

Abban a pillanatban valami átbillent benne. Hirtelen tisztán látta, mennyibe került az állandó „kötelesség”: Dóra magánya, félretett közös tervek, az örökös belső vívódás. Rádöbbent arra is, hogy a túlzó segítség valójában Rékát tartja gyermeki függésben.

— Elég, Réka — mondta végül élesen.

A kiabálás abbamaradt.

— Dórának igaza van. A bátyád vagyok, nem a megmentőd. Segíteni fogok, de ésszel. És a családom érdekeit szem előtt tartva.

Odalépett Dóra mellé. A döntés megszületett.

Réka zokogása kísérte őket az ajtóig. Az autóban hosszú ideig csend ült közöttük.

A piros lámpánál Márk megszólalt:

— Sajnálom.

Dóra bólintott. Nem diadal volt a szemében, csak mély megkönnyebbülés. A vihar elvonult. Mostantól ugyanazon az oldalon álltak.