«Ez így vállalhatatlan!» — kiáltotta Márk dühösen
Ez fájdalmas és szánalmas egyszerre.
— Kedvesem… pontosan tisztában vagy vele, hogy ez most így van rendjén — mondta Márk halkan, szinte begyakorolt szomorúsággal a hangjában, miközben következetesen kerülte Lilla tekintetét. — Szilveszterkor otthon kell lennem.
— A feleségeddel — tette hozzá Lilla csendesen, mintha csak kimondaná azt, ami magától értetődő. — Persze. Értem.
A férfi bólintott, mintha pontosan erre a reakcióra számított volna.
— Csak át kell vészelnünk ezt az időszakot. Nem tart már sokáig. Mindent elrendezek. Nem maradhat így örökké.
— Semmi sem tart örökké… — felelte a nő elgondolkodva.
Előrehajolt, gyors, szinte hivatalos csókot nyomott a férfi ajkára, aztán visszaült az asztalához, és folytatta a munkát.
Balszerencséjére a saját főnökébe szeretett bele — egy nős férfiba.
Az év utolsó estéjén a szüleivel fog ülni az asztalnál. Felveszi majd azt az ajándékot, amit Márktól kapott, hogy legalább jelképesen vele lehessen. Egy finom, arany nyakláncot adott neki, apró gránátkövekkel. Most minden a vörösről szólt: közeledett a Tűz Ló éve, és az emberek mintha kollektíven elvesztették volna a józan eszüket.
Szilveszter a szülői házban. Huszonöt évesen.
Az apja semmit sem tudott.
Az anyja viszont mindent.
Emese sóhajtozott. Volt, hogy élesen bírálta a lányát, máskor inkább hallgatott, de a pillantása olyankor is vádló volt, és Lillát kellemetlen érzés fogta el tőle.
— Ennek nem lesz jó vége — ismételgette gyakran.
— Honnan veszed ezt a bizonyosságot? — csattant fel Lilla. — Te is pontosan ugyanebben a helyzetben voltál!
A történetet mindenki ismerte. Amikor Emese megismerkedett Leventével, a férfi még házas volt. A házassága már rég kihűlt, otthon csak a csend maradt. Végül elvált, megszületett Lilla, és több mint huszonöt éve békés, kiegyensúlyozott életet éltek.
— Azt elfelejted, hogy akkoriban ágynak estem, és majdnem belehaltam — tárta szét a karját az anyja. — Szerinted az csak véletlen volt? Megfizettem az árát. Nem akarom, hogy te is ugyanígy járj. Ne avatkozz bele mások életébe, kislányom.
Ne avatkozzon bele…
Ésszel felfogta, hogy igaza lehet.
De a szívét nem lehetett észérvekkel irányítani.
— Lilla, miért vagy ilyen levert? — kérdezte Benedek, amikor elsétált az asztala mellett.
A lány valóban a monitorra meredt, és minden erejével azon volt, hogy visszatartsa a könnyeit. Most nem engedhette meg magának. Főleg nem az ünnepek előtt.
Gyorsan összeszedte magát, és nyugodt arckifejezést erőltetett magára.
— Levert? Ugyan már. Csak elgondolkodtam.
Benedek közelebb hajolt.
— Talán azon, hogy Márk nem hívott meg szilveszterre?
A férfi túl könnyed mosollyal mondta.
— Komolyan ezt gondolod? — felelte Lilla hűvösen. — Családja van.
— Tudom — vont vállat Benedek. — Engem is hívtak valahová az ünnepre.
— …engem is hívtak valahová az ünnepre — tette hozzá Benedek egy félmosollyal.
— Nahát, gratulálok — vágta rá Lilla, és a hangja egy árnyalattal élesebbé vált, mint szerette volna.
Tudta jól, hogy Benedek és Márk régóta barátok. Mégis, amikor kimondva hallotta, hogy oda készül, összeszorult a gyomra.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz