— Azt mondta, vigyek magammal valakit… — folytatta Benedek jelentőségteljesen.

Lilla mellkasában hirtelen görcs keletkezett. Mindenki párban lesz. Mindenki. Csak ő nem. Mert rossz emberbe szeretett bele.

— Elmész? — kérdezte a férfi.

— Hová?

— Velem. Hozzájuk. Megnézhetnéd közelről, milyen az élete.

— Most komolyan beszélsz? — meredt rá hitetlenkedve. — Az otthonába? Szilveszterkor?

— Úgy, mint az én kísérőm.

— És nincs senkid, akit elvihetnél?

— Senki — felelte nyugodtan. — Teljesen egyedül vagyok.

Lilla nem tudta eldönteni, játszik-e vele, vagy valóban komoly az ajánlat.

— Csak egyet kérek — tette hozzá Benedek halkan. — Erről ne beszélj neki.

— Ne mondjam el…? — ismételte zavartan.

— Nos? Bevállalod, vagy keresek mást?

Lilla mély levegőt vett. — Én… rendben. Elmegyek.

— Szuper. Nyolcra ott vagyok érted. Küldd át a címet.

A bizonytalanság azonban nem tágított. Valaha úgy rémlett, Benedek többet érzett iránta. Vagy csak képzelte? Tíz hónap hosszú idő — bármi elmúlhat ennyi alatt. Most mégis mellette állt, és őt hívta.

Mi lesz, ha ezzel tönkreteszi a barátságukat Márkkal?

És mi van, ha épp ő rombol szét mindent?

Egy hirtelen gondolat villant belé: tulajdonképpen kicsoda ő?

Érett nő, vagy csupán egy makacs kislány, aki oda megy, ahová nem lenne szabad?

Este nyolcig idegesen járkált a lakásban. Ruhát cserélt, levette, visszavette. Tükörbe nézett, majd hátat fordított. Többször megfogadta, hogy lemondja az egészet. De a vágy, hogy végre lássa Márk feleségét, erősebb volt minden józan érvnél.

Márk azt állította, nincs rendben a házasságuk.

Ha valóban így lenne, akkor miért vannak még mindig együtt?

Amikor Benedek telefonja megcsörrent, Lilla keze remegett.

— Ennyire feszült vagy? — nevetett bele a kagylóba. — Velem leszel. Nem eshet bajod.

— Neked sem? — kérdezett vissza halkan.

— Mindketten szabadok vagyunk.

— Én nem.

— Ha egy nős férfihoz kötődsz, az a legnagyobb bizonyíték a szabadságodra — felelte szárazon.

— Ez elég furcsa logika.

— Lehet. De legalább őszinte.

Lilla felnevetett, inkább a feszültség miatt, mint valódi derűből. Benedek könnyed volt, élő, kiszámítható.

A szíve azonban nem nála volt.

Az ajtó szinte azonnal kinyílt, amikor megérkeztek.

— Jaj, de jó, hogy jöttetek! — csilingelte Kinga ragyogó mosollyal. — Benedek, és ráadásul nem is egyedül!

Lilla még fel sem fogta teljesen, hová csöppent, amikor a folyosón feltűnt Márk alakja.

Kilépett a nappaliból, és egy pillanatra megdermedt. Az arcára fagyott, előre begyakorolt mosoly hirtelen oda nem illő maszkká vált, mintha rossz előadás díszletébe került volna.

— Ő itt a barátnőm, Lilla — jelentette be Benedek élénken, és finoman előrébb terelte őt.

— Hoztunk pezsgőt, meg egy kis kaviárt is — tette hozzá Benedek könnyed hangon.

— Igazán kedves tőletek — bólintott Kinga, miközben átvette a szatyrot. — Gyertek beljebb, ne ácsorogjatok az ajtóban. Érezzétek magatokat otthon.

Ezzel sarkon fordult, és eltűnt a konyha irányába.

Lilla mozdulni sem bírt. Úgy állt ott, mintha a parkettához szegezték volna.

Nem az fagyasztotta földbe, hogy idejött. És nem is Márk döbbent, már-már kísértetet látó tekintete.