«Pontosan két órájuk van» — közölte a vevő higgadtan
Kegyetlen és igazságtalan, mégis felszabadító érzés.
A zár felől tompa, nyekergő hang hallatszott.
Bedugtam a kulcsomat a zárba, de hiába próbáltam elfordítani: meg sem moccant, mintha valaki belülről szándékosan lefogta volna a szerkezetet. Újra meg újra megkíséreltem, aztán inkább megnyomtam a csengőt.
Odabentről motozás, csoszogás zaja szűrődött ki, majd Ilona ingerült hangja csattant fel:
— Már megint ki az? Márk, rendeltél valamit?
Az ajtó hirtelen kitárult.
A küszöbön az anyósom állt, otthoni köntösben. A köntösben, ami az enyém volt — vastag, puha frottír darab, amit kifejezetten a hosszú, hideg téli estékre vettem magamnak. A lábán az én papucsom feszített, a kezében pedig egy merőkanalat tartott, amelyről zsíros lé csöpögött a világos laminált padlóra.
— Eszter? — dermedten bámult rám, a kanalat még mindig a levegőben tartva. — Hát te nem vasárnapra ígérted magad? Márk azt mondta, akkor érkezel.
Szó nélkül beléptem, vállammal finoman félreszorítva őt az útból.