«Pontosan két órájuk van» — közölte a vevő higgadtan
Kegyetlen és igazságtalan, mégis felszabadító érzés.
A zár felől tompa, nyekergő hang hallatszott.
Bedugtam a kulcsomat a zárba, de hiába próbáltam elfordítani: meg sem moccant, mintha valaki belülről szándékosan lefogta volna a szerkezetet. Újra meg újra megkíséreltem, aztán inkább megnyomtam a csengőt.
Odabentről motozás, csoszogás zaja szűrődött ki, majd Ilona ingerült hangja csattant fel:
— Már megint ki az? Márk, rendeltél valamit?
Az ajtó hirtelen kitárult.
A küszöbön az anyósom állt, otthoni köntösben. A köntösben, ami az enyém volt — vastag, puha frottír darab, amit kifejezetten a hosszú, hideg téli estékre vettem magamnak. A lábán az én papucsom feszített, a kezében pedig egy merőkanalat tartott, amelyről zsíros lé csöpögött a világos laminált padlóra.
— Eszter? — dermedten bámult rám, a kanalat még mindig a levegőben tartva. — Hát te nem vasárnapra ígérted magad? Márk azt mondta, akkor érkezel.
Szó nélkül beléptem, vállammal finoman félreszorítva őt az útból.
Azonnal megcsapott a levegő. Nehéz, állott szag terjengett a lakásban. Ez nem az én otthonom illata volt. A megszokott tisztaság és friss kávé helyett túlpirított hagyma, olcsó cigaretta és dohos levegő keveréke kavargott, mintha napok óta egyetlen ablakot sem nyitottak volna ki.
— Előrehozták a járatot — feleltem kurtán, miközben letettem a bőröndöt. — Megmagyarázná, mi folyik itt, Ilona? És miért nem működik a zár?
Az anyósom ajka vékony vonallá szorult.
— Kicseréltük a betétet. A te kulcsod mindig akadozott, Márk csak szenvedett vele. De ő ügyes férfi, megoldotta.
Beljebb mentem a nappaliba — és ott földbe gyökerezett a lábam.
Az a skandináv stílusú, letisztult tér, amelyet három éven át aprólékosan alakítottam ki, teljesen eltűnt. A kanapét a falhoz tolták, középen kartondobozok és batyuk tornyosultak, mellettük egy kopott, lepattogzott oldalú kiságy állt. Az íróasztalomon, ahol korábban csak a laptopom feküdt, most pelenkacsomagok, hintőpor és mindenféle babaholmi hevert összevissza.
A legfájóbb azonban a gardróbszekrény volt. Az ajtók tárva-nyitva álltak — a ruháim viszont eltűntek. A helyükön hatalmas kötött pulóverek, elnyűtt köntösök és kockás férfiingek lógtak.
— Hol vannak a dolgaim? — kérdeztem alig hallhatóan.
— Az erkélyen — felelte Ilona higgadtan, mögém lépve. — Zsákokba pakoltam a gönceidet. Rékának szüksége van a szekrényre. Hamarosan szül, hová tegye a babakelengyét? Neked meg annyi ruhád van, kibírod egy darabig. Nem lesz bajuk a zsákokban.
A konyha felől ekkor kilépett Márk. Melegítőnadrág volt rajta, a térdénél kinyúlva, a pólóján foltok éktelenkedtek. Fáradtnak és megtörtnek látszott. Amikor meglátott, lesütötte a szemét.
— Eszter… szia. Mi csak…
Ránéztem, és próbáltam felidézni magamban azt az érzést, ami még egy héttel ezelőtt is élt bennem iránta. Kerestem valami kapaszkodót, egy szikrát, bármit.
De odabent csak üresség volt. Mintha valaki egyetlen mozdulattal kitörölt volna belőlem mindent, ami ehhez a lakáshoz, ehhez az élethez és ehhez a férfihoz kötött. És ebben a dermedt csendben éreztem, hogy a valódi magyarázat még csak most következik.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz