A dermedt csendben végül én törtem meg a hallgatást.

— Réka ideköltözött?

— Ugyan már, ne ess túlzásokba — kezdte Márk, és idegesen tördelte az ujjait. — Réka bajban van. A férje egy utolsó alak, ivott, balhézott, aztán kirakta őt az utcára. Nemsokára szülni fog. Mondd, mégis hová menjen? Az anyjához, abba az egyszobás lakásba? Ott megmozdulni sem lehet. Itt viszont három szoba van, mi ketten bőven elférünk.

A hálószoba ajtaja megnyikordult, és Réka kilépett. A hasa hatalmasan előredomborodott, mintha mindig egy fél lépéssel megelőzné őt. Almát majszolt.

— Nahát, Eszter — mondta tele szájjal. — Igazán szólhattál volna, hogy jössz. Legalább rendet raktunk volna.

Aztán Ilonához fordult:

— Mondtam, hogy a kabátját rögtön be kellett volna tenni a gardróbba. Meggyűrődik, meg még szaga is lesz itt elöl.

— Nem lesz semmi baja — vágta rá Ilona határozottan. — A család összetart. Most nehéz időket élünk, de Eszter értelmes nő, megérti. Kicsit összehúzzuk magunkat. Egy év, másfél, amíg a pici járni nem kezd.

— Egy év… másfél? — ismételtem lassan.

— Hát persze. Mit gondoltál? — telepedett le kényelmesen a kanapém karfájára. — Nem fogom a lányomat és az unokámat utcára tenni. Te úgyis egész nap dolgozol, csak aludni jársz haza. Neked aztán mindegy. Kaptál egy kisebb szobát, még kanapét is tettünk bele. A háló és a nappali Rékáéknak kell majd. Nekik térre van szükségük.

Végignéztem rajtuk. Márk kerülte a tekintetem. Réka arcán pimasz magabiztosság ült. Ilona pedig már kész forgatókönyvet írt a következő két évemről.

Az egészben az volt a legkevésbé meglepő, hogy pontosan tudtam, hová vezet ez. Amikor egy hónapja Márk először hozakodott elő a „szegény rokonokkal”, már akkor éreztem, hogy ebből baj lesz. Akkor határozottan nemet mondtam. Ők pedig úgy döntöttek, hogy az én nemem nem számít, ha nem vagyok jelen.

Szó nélkül elővettem a telefonomat.

— Mit csinálsz? — feszült meg Márk. — Eszter, ne rendezz jelenetet. Anya főzött levest, üljünk le, beszéljük meg…

— Nem vagyok éhes.

Tárcsáztam. A kicsengés hosszú másodpercekig tartott.

— Jó napot, Gábor — szóltam bele végül. — Igen, itt vagyok a lakásban. Igen… adódtak komplikációk. Az ingatlan nincs kiürítve. Igen, más személyek tartózkodnak bent. Várom.

A készüléket visszacsúsztattam a zsebembe.

— Kit hívtál? — élesedett meg Ilona hangja. — Valami szeretőt? Ki akarod rakni a férjedet a saját otthonából?

— A lakás tulajdonosát hívtam, Ilona.

Mintha megfagyott volna a levegő. Réka félúton megállt a rágásban. Márk arca elsápadt.

— Miféle tulajdonosról beszélsz? Ez a mi lakásunk.

— Pontosabban az enyém volt — javítottam ki nyugodtan. — Még a házasságunk előtt vettem, emlékszel? Három napja, amíg Debrecenben voltam, aláírtam az adásvételi szerződést. Az ügyletet tegnapelőtt elektronikusan be is jegyezték.

— A vételár már megérkezett a számlámra — tettem hozzá higgadtan. — A lakást teljes berendezéssel és minden műszaki cikkel együtt adtam el.

— Hazudsz! — sivított fel Ilona. — Ezt nem tehetted meg! Férji beleegyezés nélkül ez érvénytelen!

— Csak akkor kellene a hozzájárulása, ha közös vagyonról lenne szó — feleltem nyugodtan. — De nem az.