— Anya! — ordította akkorát, hogy Réka összerezzent. — Ez nem a mi lakásunk! Vége! Eladta! Szedd össze a dolgaidat, mielőtt még nagyobb baj lesz!

A következő harminc perc úgy pergett le, mint egy rosszul vágott film felgyorsított jelenete. Ilona ide-oda cikázott a szobák között, közben szitkozódva tépte le a fogasról a köntöseit.

Ilona tovább száguldozott a lakásban, egyik helyiségből a másikba, közben a vállfáról cibálta le a pongyoláit, és fennhangon átkozott, mintha mindenért én lennék a felelős, visszamenőleg az összes őséig.

Réka egy doboz tetején kuporgott, hangosan zokogott, és azt hajtogatta, hogy beindultak a fájásai. Ám amikor észrevette, hogy Gábor valóban a mentőket hívja a 103-as számon, hirtelen elhallgatott, mintha elvágták volna a hangját.

Az öt nagy, fekete szemeteszsákba gyömöszölt holmimat, amelyeket korábban a balkonra száműztek, Gábor emberei szó nélkül visszahozták. Gondosan a fal mellé tették őket, mintha törékeny értéket pakolnának.
— Eszter, a taxi úton van — közölte higgadtan az új tulajdonos. — Oda viszi, ahová kéri. A költségeket a cég állja. Elnézést a kellemetlenségekért.
— Köszönöm, Gábor — feleltem csendesen.