Kézbe vettem a bőröndömet, és még egyszer végignéztem a lakáson. A látvány olyan volt, akár egy csatatér: szétszórt pelenkák, feldöntött székek, a padlón sötét, zsíros foltok. De már nem éreztem sem dühöt, sem fájdalmat. Ez nem az én háborúm volt többé.

Kiléptem a ház elé. A hűvös, őszi levegő arcon csapott, kitisztította a fejem. A bejárat melletti padon ott ült az egész társaság, körülöttük kockás utazótáskák, nejlonzacskók, dobozok halomban. Réka papírzsebkendővel törölgette az orrát. Ilona idegesen bökdöste a telefonját, nyilván távoli rokonokat hívogatott kétségbeesetten. Márk kicsit távolabb állt, cigarettázott.

Amikor meglátott, eldobta a csikket, és felém indult.
— Eszter… — a szeme vörös volt és könnyes. — Ezt nem teheted velünk. Ez kegyetlen. Hiszen család voltunk. Hibáztam, ostobán viselkedtem. Próbáljuk meg helyrehozni! Visszaadjuk a pénzt, felbontjuk a szerződést. Anyát elköltöztetem valahová…

Ahogy néztem őt, megdöbbentem, hogy három évet éltem mellette. Hogy vele osztottam meg az ágyamat, közös nyaralásokról álmodoztam, gyerekeket terveztem. Most egy idegen állt előttem — gyenge, bizonytalan férfi, aki a saját jóságát akarta bizonyítani az én rovásomra.