“Ha válni akarsz, váljunk el” — feleltem nyugodtan
A higgadtság szívbemarkolóan felszabadító volt.
– Ebből elég volt! – Levente akkora erővel csapott az asztalra, hogy a félig kiürült teáscsésze megremegett, és néhány csepp a terítőre fröccsent. – Beadom a válókeresetet. Semmibe veszel, meg sem hallasz…
Szó nélkül felvettem egy szalvétát, és gondosan felitattam a kiömlött teát. Belül görcsbe rándult a mellkasom, mégis igyekeztem higgadt maradni. Az elmúlt három évben annyiszor hallottam már ezt a fenyegetést, hogy kívülről fújtam minden hangsúlyát. Mindig ugyanabban a helyzetben hangzott el, ugyanazzal a sértett éllel. Most azonban valami azt súgta: ezúttal talán tényleg továbblép a szavaknál.
– Rendben – feleltem nyugodtan. – Ha válni akarsz, váljunk el.
Levente szája résnyire nyitva maradt. Nyilván könnyekre, könyörgésre vagy heves tiltakozásra számított. Hideg beleegyezésre aligha.
– Te… meg sem próbálod megmenteni? – kérdezte, és a hangjában valódi döbbenet csengett.
– Miért tenném? – néztem a szemébe. – A döntést már meghoztad. Én csak elfogadtam.
Idegesen túrt a hajába.
– Azt hittem, azt mondod majd, hogy változtatsz. Hogy adunk még egy esélyt, és újrakezdjük.
– Már próbáltuk. Többször is. És minden apró nézeteltérésnél előhúztad a válás szót, mint valami fegyvert. Belefáradtam abba, hogy állandóan ettől rettegek.
Sűrű, nyomasztó csend telepedett a szobára. Észrevettem, hogy megremeg az alsó ajka – ritka jel nála, hogy valóban megingott. Korábban hasonló jeleneteknél magabiztos volt, szinte diadalittas, mintha élvezné, hogy sarokba szorít.
Másnap elmentem az anyakönyvi hivatalba, és beadtam a kérelmet. Levente véletlenül szerzett tudomást róla: a postaládában találta meg a befizetési bizonylatot. Az arca azonnal elvörösödött.
– Ezt most komolyan gondolod?! – lobogtatta előttem a papírt. – Még csak nem is beszéltük meg!
– Nem volt mit megbeszélni – válaszoltam csendesen. – Azt mondtad, végleges a döntésed. Én csak megtettem a következő lépést.
A tekintetében átfutott valami, ami már nem harag volt, inkább riadalom. Idegesen járkálni kezdett a szobában, ökölbe szorított kézzel, és félhangosan motyogott arról, hogy ez nem így kellett volna történjen, hogy minden kicsúszott az irányítása alól. Én némán figyeltem, és éreztem, hogy ez még csak a kezdet.
Ujjait tördelve járkált tovább, és alig hallhatóan ismételgette, hogy minden félresiklott, semmi sem úgy alakult, ahogyan elképzelte. Szótlanul figyeltem. Apró rezdüléseit is észrevettem: hogy kerüli a pillantásomat, idegesen rángatja az inge gallérját, és újra meg újra a telefonjára sandít, mintha egy hívásra várna, amely majd egy csapásra megfordítja az egészet.
Később, már este, váratlanul megszólalt:
– És hová akarsz költözni, ha kimondják a válást?
– Albérletbe megyek. Már meg is néztem néhány megfelelő lakást.
Az arca megfeszült a döbbenettől.
– Vagyis mindent elrendeztél? Még lakást is találtál?
– Igen. Munkahelyet is váltottam. Így ki tudom fizetni a bérleti díjat.
Úgy huppant le a székre, mintha egyszerre elhagyta volna az ereje. Rég nem láttam a szemében ezt a kifejezést: nem düh volt benne, hanem tanácstalanság.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz