“Ha válni akarsz, váljunk el” — feleltem nyugodtan
A higgadtság szívbemarkolóan felszabadító volt.
– Ebből elég volt! – Levente akkora erővel csapott az asztalra, hogy a félig kiürült teáscsésze megremegett, és néhány csepp a terítőre fröccsent. – Beadom a válókeresetet. Semmibe veszel, meg sem hallasz…
Szó nélkül felvettem egy szalvétát, és gondosan felitattam a kiömlött teát. Belül görcsbe rándult a mellkasom, mégis igyekeztem higgadt maradni. Az elmúlt három évben annyiszor hallottam már ezt a fenyegetést, hogy kívülről fújtam minden hangsúlyát. Mindig ugyanabban a helyzetben hangzott el, ugyanazzal a sértett éllel. Most azonban valami azt súgta: ezúttal talán tényleg továbblép a szavaknál.
– Rendben – feleltem nyugodtan. – Ha válni akarsz, váljunk el.
Levente szája résnyire nyitva maradt. Nyilván könnyekre, könyörgésre vagy heves tiltakozásra számított. Hideg beleegyezésre aligha.
– Te… meg sem próbálod megmenteni? – kérdezte, és a hangjában valódi döbbenet csengett.
– Miért tenném? – néztem a szemébe. – A döntést már meghoztad. Én csak elfogadtam.