Idegesen túrt a hajába.
– Azt hittem, azt mondod majd, hogy változtatsz. Hogy adunk még egy esélyt, és újrakezdjük.

– Már próbáltuk. Többször is. És minden apró nézeteltérésnél előhúztad a válás szót, mint valami fegyvert. Belefáradtam abba, hogy állandóan ettől rettegek.

Sűrű, nyomasztó csend telepedett a szobára. Észrevettem, hogy megremeg az alsó ajka – ritka jel nála, hogy valóban megingott. Korábban hasonló jeleneteknél magabiztos volt, szinte diadalittas, mintha élvezné, hogy sarokba szorít.

Másnap elmentem az anyakönyvi hivatalba, és beadtam a kérelmet. Levente véletlenül szerzett tudomást róla: a postaládában találta meg a befizetési bizonylatot. Az arca azonnal elvörösödött.

– Ezt most komolyan gondolod?! – lobogtatta előttem a papírt. – Még csak nem is beszéltük meg!

– Nem volt mit megbeszélni – válaszoltam csendesen. – Azt mondtad, végleges a döntésed. Én csak megtettem a következő lépést.

A tekintetében átfutott valami, ami már nem harag volt, inkább riadalom. Idegesen járkálni kezdett a szobában, ökölbe szorított kézzel, és félhangosan motyogott arról, hogy ez nem így kellett volna történjen, hogy minden kicsúszott az irányítása alól. Én némán figyeltem, és éreztem, hogy ez még csak a kezdet.